Annak idején, amikor az internetes társkeresőkről szóló Nők az életemből című könyvemet írtam, elsősorban anyaggyűjtés céljából naponta több lánnyal is találkoztam, akik különféle megdöbbentő vagy éppen mulatságos történeteket meséltek. Őszintén bevallom, hogy titkon abban reménykedtem, hogy a sors kegyéből magam is megtalálom valamelyikőjükben a szerelem szikrájának varázslatát ami a boldogság beteljesedésének előhírnöke. Egy keddi estén a Bazilika előtti téren beszéltem meg randevút. A lány, akire vártam annyira szép volt a képeken, amit a társkeresői adatlapjára feltett, hogy őszintén szólva kételkedtem a valódiságában, és bizonytalanabb pillanataimban abban is, hogy bármilyen köze lenne a képen látható nőhöz. Leültem a Bazilika előtti lépcső tetejére és azon tűnődtem, hogy valójában mit is csinálok én, miféle álmot kergetek. Nevetségesnek tűnt és illúziónak, aztán egyszer csak leült mellém valaki, akire mikor rápillantottam egyszerre volt álom és illúzió. Percekig néztük egymást, szótlanul, és tekintetünkben a csodálkozás, öröm, kíváncsiság és rajongás keveredett egymással. Nem éreztük fontosnak, hogy megszólaljunk, hogy bemutatkozzunk. Különös érzés volt egy ismeretlent annyira közel érezni magamhoz; ülni mellette, hogy még a hangját sem hallottam és aki mindezek ellenére soha nem volt számomra ismeretlen. Bódult állapotomban olyannak tűnt, hogy a körülöttünk lévő emberek érezvén a pillanat fontosságát lábujjhegyen közlednek, és lehalkítják a hangjukat, vagy elfojtják a lélegzetüket amikor elhaladnak előttünk. Számomra akkor állt meg a máskor kíméletlenül rohanó idő, hogy elveszettnek hitt reményeket, vágyakat egyszerre teljesítsen be abban az áldott, magasztos pillanatban, amit csupán egymás tekintetében elveszve állandósíthattunk. Semmi sem számított, hogy mit dolgozik, hol született, miért van a földön, semmi csak a pillanat, és minden idegszálammal, érzékszervemmel, agyam egész terjedelmével azon igyekeztem, hogy minél tovább tarthasson ezen idilli lét. A Bazilika árnyékának határai magukba zártak minket, egy más világ magasabb dimenzióiba emeltek. Megfogtam puha kezét, és becsuktam a szememet, miközben semmi másra nem gondoltam csak Őrá, és mégis mennyi álomkép tornyosult általa elém. Aztán meghallottam a zenét, valahonnan egészen mélyről a Bazilika lépcsőfokainak belsejéből emelkedett fel hozzám, és átitatta lelkemet könnyed dallamú mégis melankolikus hangjaival, és tovarepítette lényemet a teljes megsemmisülés áhítatába. Tenyeremben éreztem a meleg, puha kézfej gyengéd szorítását, a ragaszkodás megannyi átható érzetét. Testemet a lányból áradó szeretet melegsége egészen felforrósította, és addig soha nem tapasztalt kellemes remegéssel töltötte el. Nem tudtam, de nem is akartam megtudni, hogy mi történik velem, mert attól féltem, hogy bármi ami megzavarja ezt az emelkedett érzésvilágot, rögtön szertefoszlatja. Mintha a lány készakarva akarná megtörni ezt hirtelen elengedte a kezemet, egyenesen a szemembe nézett majd akár egy kisgyerek, a nyakamba borult és erősen magához szorított.
– Mi történt? – kérdeztem, de nem válaszolt.
A teste reszketett, és szinte éreztem leszaladni az apró könnycseppeket az arcáról, amik később ölelő karomra hullottak.
– Nincs semmi baj – vigasztaltam, a haját simogatva.
Nem tudom meddig szorított magához így, és érthetetlen volt számomra ami történt. Hiába kérdeztem semmire sem válaszolt. Gyengéden eltoltam magamtól, két tenyerembe fogtam könnytől nedves arcát, és szomorú szemébe nézve álltam ott tanácstalanul.
Később kivett egy papírt a táskájából, ráírt valamit, a kezembe nyomta, utoljára még rámosolygott aztán váratlanul elszaladt.
Döbbenten néztem utána, földbe gyökerező lábbal. Már eltűnt az egyik mellékutcában, amikor eszembe jutott a papír. Kinyitottam és elolvastam. Két szó volt ráírva: Süketnéma vagyok.

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.