Annak a soha vissza nem térő, csillagfényes forró nyári éjszakának emlékét hagyom beleveszni a múlt sűrű ködébe, mert emléke fájdalmat szül a megfoghatatlan boldogság helyett, ami akkoriban még átjárta egész testemet… Engedem, hogy homályos képpé alakuljon a tizenöt éves szőke hosszú hajú lófarkas lány gyermekien nőies arca, tekintetének odaadó naivsága, remegően tapasztalatlan karjainak ölelése. Most utoljára idézem fel mindazokat a felkavaró éji órák álomszerű perceit, melyek után édes harmatával fonódott körénk a hajnal, mialatt hanyatt feküdtünk az illatos deres fű friss párájában.
Azóta sem szeretett úgy senki, mint az a lány, ártatlan tiszta szívvel, végsőkig kitárulkozó odaadó lélekkel. Akárhogy is, az az idő már nem térhet vissza, az a perc tovaszállt, és az idő múlik, mind távolabb sodorva erős árjával, hiába kapaszkodom, nincs maradás.
– Furcsa, hogy éppen ebben a házban laktok – mondtam Barbinak, amikor megállt a kapujuk előtt. – Tudod annak idején, még egészen kicsi gyerekként, amikor a nagyszüleimnél nyaraltam minden nap elbicikliztem ide, és megcsodáltam ezt a házat, amit akkoriban kezdtek el építeni. Gyakran álmodoztam róla, hogy egyszer majd megveszem, és itt fogok lakni.
– Ez egy elátkozott ház. Aki elkezdte építeni, annak elfogyott a pénze és nem tudta befejezni. Aki megvette tőle, az eladósodott. – Néhány pillanatra elhallgatott, majd szomorú hangon folytatta: – Apukámnak is ez a ház volt az álma, de pár hétre rá, hogy beköltöztünk letartóztatták.
Lehajtott fejjel, bánatosan nézett maga elé, mire önkéntelenül közelebb léptem, magamhoz öleltem, majd megsimogattam az arcát.
– Lassan két éve, hogy börtönben van, és nem láttam – jegyezte meg elfúló hangon.
Megfogtam a kezét és gyengéden magam után vonva elindultam az alsóvárosi iskola felé. Nem sokkal később az udvarán felültünk egy pad háttámlájára, és a csendes éjszakának neszező hangjai között szótlanul fogtuk egymás kezét. Azon az éjen valami megmagyarázhatatlan vágytól vezérelvén beavattuk egymást a legbensőbb titkainkba, kitárulkoztunk, nem foglalkozva vele, hogy teljesen kiadjuk magunkat a másiknak.
– Még senkinek nem mondtam el ezeket. Nem tudja senki csak te, hogy mit éreztem amikor kiderült, hogy az apámat a határnál letartóztatták és börtönbe került – mondta végül Barbi elakadó szavakkal.
Hálából megsimogattam a haját, majd átölelve magamhoz vontam, fejét a vállamra ejtette és sírni kezdett. A megkönnyebbülés könnyei méltóságteljes lassúsággal csorogtak le az arcán és hullottak az ölembe. A megtisztulás perceit követően gyengéden megemeltem a fejecskéjét, magam felé fordítottam és zsebkendőmmel megtörölgettem a hajnal fényében ragyogó bájos arcát. Tiszta, még kissé szomorkás pillantása odaadó, boldog tekintetembe fonódott, és ajkaink akaratlanul közeledtek egymáshoz…
Még nem világosodott ki teljesen amikor egymás mellé fekve az üde fűben, kéz a kézben bámultuk az égboltot, várva a reggel feljövetelét, az új nap kezdetét, amit az együttlét örömében, a másik szeretete által egészen más érzésekkel, felszabadultan, teljesen más emberként fogadhattunk. Azóta sem láthattam többé olyan szépnek a reggelt…

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.