A Nők az életemből című könyv egy különleges önvallomás, olyan dolgokról, amikről eddig még senki sem mert ilyen nyíltan, és ennyire közvetlen hangnemben írni. A regény főhősének története által felelevenedik az ifjúságunk, az első próbálkozásaink, a későbbi kudarcok és örömök. A könyv magával ragadó és szívszorítóan megható, akár tizenévesek vagyunk, akár idősebbek.

Egyúttal olyan titkok leleplezésére is sor kerül benne, amelyek több tízezer embert érdekelhetnek és érinthetnek: azokat, akik fent vannak egy bizonyos társkeresőn az interneten.

 „Tudod az a furcsa, hogy itt nőkről akarok neked írni, akikhez valamikor közöm volt, de igazából azért róluk mesélek, hogy ne kelljen arról az egyről írnom. Jasminról. Tudod, azért van ilyen furcsa keresztneve, mert az apja arab volt. Bár én őt nem nevezném apának, mert ha tudnád hogy mi történt, szerintem te sem.”

 „Mostanában sajnos folyton esik. Kinézel az ablakon, és úgy érzed, hogy ez a te világod, a borús, esős világ, és mindig így érzed az elmegyógyintézetből kitekintve, még akkor is, ha odakint süt a nap. De egyszer vége lesz, és akkor ezek a szemét orvosok nem zaklathatnak többé. Talán Jasmint is újra láthatom. Amikor még a tizenötösben voltam, ott is ezt mondogatta az egyik srác. Hogy vége lesz. Senki nem vette komolyan. Aztán egyik reggel arra ébredtünk, hogy halott. Kitörte a mosdó ablakát és azzal vágta fel az ereit.”

 „Meséltem már neked az első csalódásomról? Még az általános iskolában történt, ötödikben. De azóta sem tudtam kiheverni, s álmatlan éjszakáimon gyakran szenvedek miatta. Szerelmes voltam az egyik osztálytársamba, Krisztinek hívták. Mindenem o volt. Ha reggel felkeltem, már alig vártam, hogy indulhassak az iskolába és láthassam. Olyan széplány volt! Csak Jasmin volt nála szebb.

 „Még ma is látom magam előtt őt, ugyanúgy, ahogyan először megpillantottam, tizenöt éves korában, ott a zeneiskola parkjában, amint virágos ruhájában egy padon ülve, elmélyülten nézegette a Beethoven-kottát, amit olyannyira szeretett; a kottát, amire alig egy évvel később, felvágott ereiből ráfröccsent sötétvörös vére. Emlékszem kis híján magam is elájultam, amikor hazaérve megláttam Jasmint, de nem is a vér látványától, hanem mert olyan erős félelem tört rám, hogy elveszíthetem őt, és mert a lelkiismeret-furdalás kíméletlen vadsággal tépázta a lelkemet azon az éjjelen. A megdöbbenéstől olyan tehetetlenül álltam felette, és olyannyira elgyengültem, hogy amint lehajoltam hozzá, és meg akartam emelni a zongora billentyűire esett arcát, úgy megszédültem, hogy majdnem rázuhantam Jasminra, aki eszméletlenül és kiszolgáltatott kiterítettségben feküdt, mialatt lehanyatló kezéből a vér egyenletes koppanással hullott a padlóra, akár valami kíméletlenül kattogó óra, amely bizonyos helyzetekben monoton zajával idegtépővé tud válni. Amint Jasminra néztem, eszeveszett gyorsasággal lepergett előttem az első találkozásunk, ami a zeneiskola kertjében esett meg, ahová mindketten jártunk.”

 „Jut eszembe, meséltem már neked, hogy miként veszítettem el a szüzességemet? Még nem, ugye? Majdnem tizennyolc voltam akkor, nem tudom, valahogyan nem volt addig szerencsém a nőkkel. És akkor sem volt olyan egyszerű, biztos tudod, miről beszélek most. Akkoriban már kezdtem megijedni, hogy szűz maradok. Az borzalmas lett volna. Persze lehet hogy te ezt tudod, hogy milyen, mert még szűz vagy. Nem baj, ne törődj vele. Nem olyan nagy ügy, csak akkor hiszed annak, amikor még előtte vagy a dolognak. Féltem tőle, szerintem mindenki kicsit fél tőle. A fiúk a kudarc miatt, a lányok meg a fájdalom miatt. Sokat beszéltek a többiek arról, hogy hogyan is kell, és hogy sokkal jobb ha olyannal vagy, aki már nem szűz. Mert az tud tanítani. De hidd el, ezen nincs mit tanulni, ez ösztönös dolog. Ösztönösen megy vagy nem. Hát nekem nem ment. Van itt egy beteg, olyan negyvenöt körüli. Az folyton erről beszél. Mindenkinek mondja, hogy ne tegye. Tudod, az ő esetében érthető, mert hétévesen megerőszakolta a nevelőapja.”

 „Azt hiszem akkor már kicsit jobban csókoltam, magabiztosabban, és csókolózás közben simogatni kezdtem, először a hátát, aztán a fenekét, amit jól lehetett érezni, hiszen vékony szabadidőnadrág volt csak rajta. Kemény, feszes, kerek feneke volt, olyan, amilyen általában tizenöt éves lányoknak szokott lenni normális esetben. Aztán egyre bátrabb voltam, és fél pillanatra oldalról, csak úgy futólag megérintettem a mellét. Istenem, milyen jó érzés volt, az egész testemen átfutott valami különleges borzongás, amit azóta sem éreztem. Azt az első érintést már többet nem érezhetem. Kivéve Jasminnál.”

 „Tudod egyszer megismerkedtem egy lánnyal, akit nagyon kívántam, s akiről nem feltételeztem, hogy még nem volt senkivel sem. Már mindketten meztelenek voltunk, felajzottak, vágytól duzzadók, amikor nagyon halkan annyit mondott, hogy szeretne súgni valamit. Odahajoltam hozzá

– Még kislány vagyok – suttogta a fülembe. Anélkül, hogy elemeltem volna a fejemet az ajkától, tágra nyílt szemmel magam elé néztem, az üres falra.

– Ugye nem baj? – kérdezte, és eltolta a fejemet, annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.

– Dehogy baj – mondtam neki, és megcsókoltam a homlokát.

– Akkor gyere, csak kérlek, nagyon óvatosan csináljuk, kicsit félek tőle – suttogta ártatlan arccal.

– Nem lehet. Virág, nem lehet – hebegtem.

– Miért? – kérdezte felülve.

– Mert én nem érdemellek meg téged, nem érdemlem meg, hogy odaadd nekem a legdrágább kincsedet. Nem szabad – mondtam felállva, öltözködve, mire sírni kezdett.

Néztem őt, és nem tudtam, miként magyarázhatnám meg ennek az ártatlan tüneményes kislánynak, hogy nem akartam többet tőle, mint megkapni, hogy nem akarom élete végéig rossz emlékké tenni az első szeretkezését, hogy szeretném megóvni romlott magamtól. Mikor végeztem az öltözködéssel, megsimogattam még mindig könnyes arcát. Szomorú, kétségbeesett tekintettel nézett rám, és láttam, hogy nem érti az egészet.

– Egyszer majd megérted talán – mondtam nagyon halkan, és letöröltem a könnyeit az ujjammal, majd kimentem a szobából.

Néhány évvel később véletlenül összefutottunk az utcán, és lementünk a Duna-partra sétálni. Jó volt újra látni, és azzal a tudattal ölelni át, hogy akkoriban helyesen döntöttem. Örülni tudtam neki, hogy nem kaptam meg valakit, én, akinek minden nő kellett. Illetve minden jó no. Örültem, amíg meg nem tudtam, hogy milyen fájdalmak közepette fosztotta meg ártatlanságától az egyik tanára, aki később megerőszakolta őt.”