SZÉGYENÉRZET
„Erőszakkal megfosztottak fekete szent öltözékemtől, még hallottam, de már nem értettem Isten sugallatát.
Kitaszítottságom a félhomályos éjszaka fertőjébe, kurvák, stricik és bűnözők közé sodort, ahol üldözötté váltam.
Az éjszakai bárban kidobóként dolgozva nemcsak menedéket találtam, hanem megismerhettem a nőt, aki – mialatt veszélybe sodorta és megváltoztatta az életemet – szenvedélyével beteljesítette végzetemet.
Különös módon valamikori kispapként egy prostituált oldalán találtam meg a nyugalmamat, s megmentésén fáradozva rá kellett döbbennem, hogy valójában ő az, aki megmentett engem.
Hiába, ahol elhatalmasodik a bűn, ott túlárad a kegyelem…” (Malota László)
A Szégyenérzet című regény főhőse nem is sejti, amikor meghívó nélkül bejut a budapesti estélyre, hogy milyen veszélyeket rejt annak a lánynak a megismerése, aki ráveszi a váratlan római utazásra.
Miközben mi is végigjárhatjuk egy romantikus szerelem stációit, sodródva az eseményekkel, megismerkedünk az olasz éjszakai élet különös alakjaival.
Többek között kiderül, hogy nem minden bűn hordozza magában önmaga büntetését, ugyanakkor azt is megtudjuk, hogy a kemény fiúk sem minden helyzetben igazán kemények, és a „rossz” lányok szíve sem romlottabb másokénál.
Az izgalmas, ám mégis elgondolkodtatásra késztető mű olvastatja magát, s amint a végén letesszük, sajnáljuk, hogy véget értek római kalandjaink.
„Verőfényes júliusi vasárnap délutánján haltak meg. Rómában. Alig néhány perccel azután, hogy kéz a kézben kiléptek a magas bérház boltíves kapuján. Hosszú órák óta vártam ezt a pillanatot, mialatt abban reménykedtem, hogy nem fogom megérni. A sarki étterem teraszának szélső asztalánál ültem, ahonnan szemmel tarthattam a ház bejáratát. A várakozás ideje alatt ebédet rendeltem, amit, bár éhes voltam, az idegességem miatt képtelen voltam megenni. Aztán hirtelen eleredt az eső, mire a pincérek kinyitották a napernyőket. A zivatar azonban amilyen hamar kitört, olyan hamar el is vonult, úgyhogy összecsukták a napernyőket, amelyek széleiről az asztal közepére csepegett a víz.
Ekkor, kezében kockás konyharuhával, fiatal lány szaladt ki az étteremből, és törölgetni kezdte a vizes székeket, asztalokat. Meglehetősen esetlenül, és nem is volt valami szép, de elégedettnek látszott. A nyári gyakorlatát töltő tanulónak néztem, aki alig várja, hogy leteljen a munkaideje, és este találkozhasson az udvarlójával, aki már jóval zárás előtt megérkezik, türelmetlenül várva rá valamelyik közeli padon, hogy moziba vigye.
A lány, megérezvén, hogy nézem, megállt a törölgetésben, és kezében az átnedvesedett kendővel az egyik asztalra támaszkodott, és egyenesen a szemembe nézve, elmosolyodott.
– Mi a neved? – kérdeztem.
– Emilia.
– Hány éves vagy?
– Tizenhét leszek – felelte bátortalanul, majd váratlanul elpirult és zavartan besietett.
Néhány pillanattal később szorongással telve meredtem a szemközti ház boltíves bejáratára, ahol feltűnt az a nő, akit vártam… De nem volt egyedül!
Az emberek, akik mellett elhaladtak, alaposan végigmérték őket, hiszen nem voltak hozzászokva az efféle, kissé riasztó látványhoz. Egy férfi és egy no megrökönyödve fordult utánuk, és földbe gyökerezett lábbal bámulta, amint áthaladtak az úttesten, ahol váratlanul, a semmiből, előkerült egy fekete, sötétített üvegű autó, amely nagy sebességgel, szinte fékezés nélkül elütötte őket…
A csattanásra a teraszon ülök felugrottak, bentről pedig jó páran kiszaladtak, és ahogy ilyenkor szokás, kíváncsian kérdezgetni kezdték, mi történt. De képtelen voltam megszólalni. Aztán, úgy fél perc múlva, mint egy őrült, rohanni kezdtem én is.
Mikorra odaértem, a közelből már felsírtak a mentők szirénái. Elnéztem a földön fekvő testeket, és egyszerre olyan gyengeség tört rám, hogy egy közeli padhoz kellett vonszolnom magam. Lerogytam, arcomat a kezembe rejtve, összegörnyedve zokogni kezdtem. Valaki odajött hozzám, és egy pohár vizet adott. Anélkül, hogy felnéztem volna rá, megittam.
– Köszönöm – hebegtem erőtlenül.
– Ismerted őket, ugye? – kérdezte egy fiatal női hang. A lány volt, az étteremből.
– Szerettem – suttogtam alig hallhatóan. Emilia leült mellém, majd a gyerekekre jellemző együttérzéssel megölelt. Végtelenül elkeseredett voltam, és nagyon meg akartam szabadulni a tehertől, úgyhogy kérés nélkül beszélni kezdtem, elmesélve neki mindent… mindent. Ott, a padon, a Villa Borghese parkjában…”