Annak idején, amikor az internetes társkeresőkről szóló Nők az életemből című könyvemet írtam, elsősorban anyaggyűjtés céljából naponta több lánnyal is találkoztam, akik különféle megdöbbentő vagy éppen mulatságos történeteket meséltek. Őszintén bevallom, hogy titkon abban reménykedtem, hogy a sors kegyéből magam is megtalálom valamelyikőjükben a szerelem szikrájának varázslatát ami a boldogság beteljesedésének előhírnöke. Egy keddi estén a Bazilika előtti téren beszéltem meg randevút. A lány, akire vártam annyira szép volt a képeken, amit a társkeresői adatlapjára feltett, hogy őszintén szólva kételkedtem a valódiságában, és bizonytalanabb pillanataimban abban is, hogy bármilyen köze lenne a képen látható nőhöz. Leültem a Bazilika előtti lépcső tetejére és azon tűnődtem, hogy valójában mit is csinálok én, miféle álmot kergetek. Nevetségesnek tűnt és illúziónak, aztán egyszer csak leült mellém valaki, akire mikor rápillantottam egyszerre volt álom és illúzió. Percekig néztük egymást, szótlanul, és tekintetünkben a csodálkozás, öröm, kíváncsiság és rajongás keveredett egymással. Nem éreztük fontosnak, hogy megszólaljunk, hogy bemutatkozzunk. Különös érzés volt egy ismeretlent annyira közel érezni magamhoz; ülni mellette, hogy még a hangját sem hallottam és aki mindezek ellenére soha nem volt számomra ismeretlen. Bódult állapotomban olyannak tűnt, hogy a körülöttünk lévő emberek érezvén a pillanat fontosságát lábujjhegyen közlednek, és lehalkítják a hangjukat, vagy elfojtják a lélegzetüket amikor elhaladnak előttünk. Számomra akkor állt meg a máskor kíméletlenül rohanó idő, hogy elveszettnek hitt reményeket, vágyakat egyszerre teljesítsen be abban az áldott, magasztos pillanatban, amit csupán egymás tekintetében elveszve állandósíthattunk. Semmi sem számított, hogy mit dolgozik, hol született, miért van a földön, semmi csak a pillanat, és minden idegszálammal, érzékszervemmel, agyam egész terjedelmével azon igyekeztem, hogy minél tovább tarthasson ezen idilli lét. A Bazilika árnyékának határai magukba zártak minket, egy más világ magasabb dimenzióiba emeltek. Megfogtam puha kezét, és becsuktam a szememet, miközben semmi másra nem gondoltam csak Őrá, és mégis mennyi álomkép tornyosult általa elém. Aztán meghallottam a zenét, valahonnan egészen mélyről a Bazilika lépcsőfokainak belsejéből emelkedett fel hozzám, és átitatta lelkemet könnyed dallamú mégis melankolikus hangjaival, és tovarepítette lényemet a teljes megsemmisülés áhítatába. Tenyeremben éreztem a meleg, puha kézfej gyengéd szorítását, a ragaszkodás megannyi átható érzetét. Testemet a lányból áradó szeretet melegsége egészen felforrósította, és addig soha nem tapasztalt kellemes remegéssel töltötte el. Nem tudtam, de nem is akartam megtudni, hogy mi történik velem, mert attól féltem, hogy bármi ami megzavarja ezt az emelkedett érzésvilágot, rögtön szertefoszlatja. Mintha a lány készakarva akarná megtörni ezt hirtelen elengedte a kezemet, egyenesen a szemembe nézett majd akár egy kisgyerek, a nyakamba borult és erősen magához szorított.
– Mi történt? – kérdeztem, de nem válaszolt.
A teste reszketett, és szinte éreztem leszaladni az apró könnycseppeket az arcáról, amik később ölelő karomra hullottak.
– Nincs semmi baj – vigasztaltam, a haját simogatva.
Nem tudom meddig szorított magához így, és érthetetlen volt számomra ami történt. Hiába kérdeztem semmire sem válaszolt. Gyengéden eltoltam magamtól, két tenyerembe fogtam könnytől nedves arcát, és szomorú szemébe nézve álltam ott tanácstalanul.
Később kivett egy papírt a táskájából, ráírt valamit, a kezembe nyomta, utoljára még rámosolygott aztán váratlanul elszaladt.
Döbbenten néztem utána, földbe gyökerező lábbal. Már eltűnt az egyik mellékutcában, amikor eszembe jutott a papír. Kinyitottam és elolvastam. Két szó volt ráírva: Süketnéma vagyok.

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.

 A lágy tavaszi szellő gyöngéd érintéssel reszketett szőke hajad bágyadt napsugarú csillámló fényei között, s amint közeledtél felém szinte éreztem ahogyan bódító parfümöd illata átitatja a hűs levegőjű áprilisi délután ernyedtségét, melyet kecses alakod körvonalai pillanatok alatt feloldottak. Megannyi mesebeli varázslatú gesztenyebarna szemed a Liszt Ferenc téri fák árnyékában reám emelted, hogy általa megnyíljon előttem a világ és a felfoghatatlanul megmérhetetlen mindenség ködén át a végtelenbe pillanthassak kábultságom szemvillanásnyi kételyei közepette, beleveszvén álomittas szépséged ezerszínű pompájába.
A tovatűnő rémületű perc hangod hallatán elfogódottan illant tova miközben az arcunk összeért…
Az étterem kerti asztalainál halk sóhajú villámként nyilallt belém a felismerés, hogy a minket körülölelő virágzó természetű délután keggyel teljesen eszmélő perceiben közeled mily kiváltság nekem.
Nem ismertelek… ezért vélhettem úgy csupán szépséged az, ami megbabonázottan elvakított és mindent oly széppé és értékessé változtatott körülötted.
A kezdeti rám zúduló forgatagban, szemem előtti szikrázás felszínességében nem láthattam tisztán lényed teljességét csak az jutott el hozzám, amit a legtöbben észrevesznek ha téged csodálnak…
De a kérlelhetetlenül tovarepülő idő a maga felmérhetetlen állandóságában mégis engedékenyen elegendő percet hagyott jóvá a felfogásnak, hogy értelmem tisztán láthassa beigazolódni mindazt, amiért veled találkozni szerettem volna.
Az életed körüli reflektorok erőteljes fényét elsötétítette a felettünk átsuhanó esőfelhők sokasága, hogy az erőtlenségében mögülük bátortalanul kibújó Nap fényében néhány percre megpillanthassam a valódi értékeket benned.
Amint hallgattalak, s bennem megannyi gondolatú látomást szülő gondolataid az árnyak között eljutottak hozzám mindez egyre valóságosabbá vált hitetlenségem foszlányainak semmivé válásának közepette, amíg a kegyetlen perc belé nem hatolt ebbe az idilli világba.
A fodrászüzlet előtt váltunk el… a szomorú bágyadtság leverten körém fonódva elterpeszkedvén a tér padjain végigterült a kövezeten, amin elhagyatottan, az álomtól megfosztottan indulnom kellett, visszavánszorogva a hétköznapok nyomasztó ürességébe, melyekre nélküled a szürkeség leple hullott.
Üveges tekintettel, kábultan és elgyengülve mentem át az úttesten, az étterem irányába, ahol, annak előtte, hacsak rövid időre is megélhettem a csodát, s megérintett általa mindaz, amit már elfeledettnek, magamat reá alkalmatlannak hittem, és elmerengvén az immáron magányosan búsuló asztal látványában, felelevenítvén a múlt beláthatatlanságában elvesző időt, tudatosult bennem, hogy mégiscsak van remény…
A percekért, amiket lényed közelével nekem ajándékoztál hálával tartozom, hiszen akaratlanul, régóta kutatván meglelhettem azon a lágy tavaszi szellőjű áprilisi délutánon a legmagasztosabbat, Téged, a múzsámat…

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.

Tóth Szilvikének, aki nem lehetett tizenkét éves

 A nyugalmat keresvén háborgó életem viharaiban gyakran sétálgattam szülővárosunk temetőjében, megannyi elmúlt élet hamvai között, ismeretlen halottak sírjain a kifakult feliratokat, a korhadó fejfákat, a lekopott neveket bámulván, a sírhantok alatt nyugvókat igyekezvén felidézni azokból a régi időkből, amikor még nem éltem, az évtizedekkel ezelőtt elfeledett eltemetetteket, elképzelni őket, az életkörülményeiket, s megérteni, hogy miféle misztikus homályban vesztek el örökre. Az elhunytak neve alatti, csupán néhány évvel eltérő évszámokat látván mindig döbbenettel, együtt érző, összeszoruló szívvel gondoltam e kis halottak rövidke életének részeseire, anélkül, hogy sejtettem volna: a temető egyik eldugott, úttalan völgyében, hatalmas ezüstfenyő árnyékában az egyik gyereksíron megpillantom majd a te kislánykori fényképedet…
Hogyan felejthetném el, s bizonyára te is jól emlékeznél rá, hogy gyermeki félénkségünkben milyen odaadó, tiszta szívvel szerettük egymást, s mily őszintén örültünk, ha a nagyszüleid, s a mi házunk közötti játszótéren találkozhattunk… Mennyi, de egy egész életre mily kevés felejthetetlen, mostanra kínzóan fájdalmassá váló emlék az, melyet örökké megőriz az emlékezet: a becsukott szemmel, félrefordított arccal egymás fülébe suttogott vallomásokat… Nem, ne félj Szilvike… hallgatok, mert hát hogyan is írhatnék a mi kis titkainkról… Terveidet, álmaidat már nem tudhatja meg senki… ó, mennyire remegtem a boldogságtól, amikor beszéltél, egyre csak meséltél nekem a jövőről, amit álmok és megvalósíthatatlan elképzelések közepette közösen alkottunk meg, aminek kivételezett kiváltságosává magasztosítottál engem, miközben rövid, gyönyörű pillanatokra rám emelvén égszínkék szemeidet rám mosolyogtál, azzal a gyermeki ártatlansággal és angyali bájjal, amelyek néhány hónappal később megmerevedtek a jéghideg, érzéketlenül kemény márványon amit a temető huszonegy éve, csendes értetlenségben magába rejt.

Mennyi megmérhetetlen, hitványul elmúló esztendő suhant kérlelhetetlenül a feltartóztathatatlanságban tova s általa ezernyi fájdalom tépázta, s megannyi öröm dagasztotta szívek millióit s oldódott fel a lelkek mélyén az évek során, miközben halálod előtt számodra még elképzelhetetlennek tűnő változások forgatták fel egykori iskolatársaid lelkét és alakították formálódó fiatal testét, s éltek meg vissza nem térő, csodálatos pillanatokat melyekbe a későbbiekben visszatekintvén – szorongván véve tudomást elmúlásukról – annyiszor beleborzongunk mindannyian és éreztek át gyönyörű, az idők távlatából egyre inkább felmagasztosuló, ismeretlen érzéseket, vágyakat, amiket ádáz, érzéketlen féktelenséggel, jogtalanul megfosztottan, tizenegy éves gyermekként egyszerre raboltak el tőled… Felfoghatatlanul megmagyarázhatatlan, hogy semminek sem lehettél részese és miközben én átélve mindezeket felnőttem, te örökre tizenegy éves maradtál, ugyanaz a vidám, az úttestre velem együtt kavicsokat dobáló kislány, akivel ismeretlen embereknek – különböző, általunk kitalált keresztneveken szólítván – köszöngettünk, akivel a többi gyereknek azt füllentettük, hogy fiatal házasok vagyunk… Kis tizenéves feleség voltál, amikor egyszer csak nem jöttél többé játszani… akit kisfiúi önérzetességgel, s mindennel szembeszállva, összepréselődött szívvel hiába kerestem… Akit a felnőttek előtt esetleg kitudódó szerelmi érzéseim miatti félelmemben csak felnőttként találhattam meg, hogy a viszontlátás rám zúdíthassa az időközben elmúló hetek és hónapok alatt felgyülemlő határtalan kínokat, amit a sors egy kegyetlen pillanatában, életem valamikori hányódtatásai között feltárt: az én kis szégyenlősen elforduló szerelmesem eltűnésének rejtélyét…
Ha élhetnél, csak akkor mosolyoghatnánk – talán két külön család tagjaiként – azokon a gyerekes dolgokon, amiket közösen átéltünk akkoriban: biztosan emlékeznél arra, hogyan estem hanyatt a korlát tetejéről amikor egy lábra akartam állni… De miért is akarok most emlékezni ezekre a gyötrelmessé váló eseményekre nélküled, aki megfosztatottan a felnövekvéstől nem gondolhatsz vissza a gyermekéveidre… s csak én élhettem meg azt, ami megvalósíthatatlannak tűnt gyermekként, a mindennapi együttlétet, a tragédia következtében immáron keserű szomorúsággá váló egykori reményeket, melyekből csendes, megfoghatatlan és átváltoztathatatlan, még vánszorogva sem haladó órák lettek, egy hideg betontömb mellett, melynek léte örök szótlanságra kárhoztatott téged…
Néhány évvel ezelőtt az is megadatott nekem, amiről a kora este hazatérni köteles gyerekként szobám magányában terveket szőve álmodoztam, s hittem, minden karácsony előtti éjjeleken: Veled lehettem szenteste, s az ezüstfenyő komor karácsonyfa gyanánt terebélyesedett fölénk a behavazott sírhantok közelében, az ismeretlen messzeségben feloldódva elvesző néhai emberek léttelen társaságában, akik szótlanul, érzéketlenül és vakon figyelték amint megajándékozlak kicsinyke csomagommal téged, s hosszú évekig így vállalva a tudattalanság állapotában való életet, megőriztem a titkot, miképpen felnőttként egy tizenegy éves kislány után szomorkodom…
De váratlanul, egy komor augusztusi, kora délutánon a korábban hol erősödő, hol gyengülő elhatározás után hirtelen, egy furcsa esemény folytán rádöbbentem, hogy véget kell vetnem ennek az áldatlan állapotnak, melyben igyekeztem meggyőzni magamat, hogy nem mérhetők és érdektelenek hiányodhoz képest halálod körülményei s mindaz, ami utána történt.
Te talán nem is hinnéd kis szerelmesem, hogy mily sokan emlékeztek terád, akit a katolikus templom előtti gyalogátkelőn egy vigyázatlanul vezetett autó elütött… s arra, hogy orvosi felelőtlenség miatt kellett huszonegy évvel ezelőtt meghalnod… Kiderült, hogy neked az a festőművész a nagybátyád, akit a szüleim révén nagyon régóta ismerek, s akinek önzetlen készségessége folytán sikerült rálelnem az utánad maradottakra…
Képzeld, Szilvike, nem bírtam tovább, és hosszú vívódás után elszánva magamat felkerestem az édesanyádat, mert legyőzhetetlen vággyal, felmérni képtelenül a megrázkódtatást, feltépvén ezernyi gyengén összeforrott mély sebet, érezvén az igazságtalanságot, s halálod értelmetlenségét, tudni akartam mindent, mindent…
Amikor megpillantottam őt, amint zuhogó esőben és a kert virágait tépázó viharos szélben elém jött, akkor értettem csak meg igazán, hogy milyen egy édesanyának elveszíteni szülöttét, akit remegő gondossággal miután hónapokig a szíve alatt viselt, a világra hozott, s óvta, féltette mindentől… Láttam egy anyát, akit a huszonegy éves kegyetlen fájdalom elsorvasztott, lesoványított és felemésztett…
Számomra azon a kegyetlen délutánon haltál meg… akkor éreztem át, felnőttként egy gyermek halálának minden leírhatatlan borzalmát és mindazt a döbbenetet, amit közeli és távolabbi hozzátartozóid május 21-én, csütörtökön este fél hatkor… Most már tudok az alföldi papucsról, amit hetekkel azelőtt néztél ki magadnak a cipőboltban, ami után annyira vágyakoztál, s amit aztán mégsem viseltél soha… El tudom képzelni, milyen boldog türelmetlenségben vitted fel a nagypapádhoz a rád bízott csomagot, s mily igyekezettel szaladtál hazafelé, a városi piac mögötti lakásotokba, hogy felpróbálhasd… de csak a templomig jutottál… Még öt óra sem volt…
Aztán egy orvosi műszerekkel hiányosan felszerelt, korszerűtlen kórházba vittek, a betegséggel s önmagukkal küszködő felnőttek közé egy rideg, nyugtalanságot árasztó kórterembe fektettek, miközben homlokodon egyre nagyobb lett a véraláfutásos duzzanat, amit a végsőkig elkeseredetten – rettegve a lehetetlennek tűnő váratlansággal rátörő, mindaddig elképzelhetetlennek hittől – félelemtől remegvén édesanyád riadt gyengédséggel simogatott, szelíd nyugtatása közepette… Édesanyád, aki kétségbeesettségében az orvosok vigasztalásából merített erőt, akik szerint – mivel nem volt különösebb bajod – csupán megfigyelés miatt kellett bennmaradnod…
Kilenc órakor aztán váratlanul, együttérzéstől mentes vadsággal megcsörrent a telefon, s ő megtudta, hogy téged, a védtelen, tizenéves kislányt a nem számolt következmények kialakulása, s állapotodnak rosszabbodása végett rohammentővel a megyei kórházba vittek, ahol később gégemetszésnek vetettek alá… s miután az éjszakát öntudatlanságban töltötted, péntek reggel megoperáltak… De az sem segíthetett rajtad… s mivel a baleset napján későn vették észre, hogy a sebed befelé vérzik, május 25-én hajnali kettőkor már nem éltél…
Ami rövidke, oktalanul befejezetlen életed után maradt, azt tegnap megnézhettem… Képzeld csak el, egy egész szekrény a tiéd, s annak polcán ott vannak a te kis féltve őrzött, a néhai kislány számára olyannyira fontos értékeid, a francia babád, a gyertyatartód, a faragott kancsó, amit egy osztálykirándulásról hoztál ajándékba… Az ékszeres dobozod őrzi mindazt, amit az utolsó utad előtt levettek rólad, az órádat, a nyakláncodat, a fülbevalóidat, és egy kis bőrkarkötőt, ami a baleseted következtében elszakadt, de így is látszik, hogy szép darab lehetett, s megértem, amiért annyira szeretted…
Megvan az emlékkönyved is, amibe egyik osztálytársad azt írta, hogy „jó feleség légy”… Láttam a fém gyufatartót, a hamutálat, amit politechnika órán készítettél, s amire csak egy T betűt, és egy félkész S-t véshettél… Az összegyűjtött fényképeidet, amin barátnőd társaságában a spárgát gyakoroltad, az iskolai előadáson készültet, s azt a fényképet, amit először láttam rólad… A leveleidet… Nem, ne hidd, hogy elolvastam őket! Nem. Azokat neked írták, más kisfiúk… Úgyhogy érintetlenül visszatettem mindegyiket…
Az azóta állandósult nyugtalanság tehetetlenségében, egy átvirrasztott éjszaka után tegnap hajnalban kisétáltam a sírodhoz, s ott, az elmúlás kertjében, a gyász megannyi bánatában, váratlanul ugyanazzal a boldog szorongással tudtam gondolni rád, ahogyan valamikor nagyon régen, a találkozást remélő kisfiúként, az immáron a végtelen, beláthatatlan messzeségének feloldhatatlan ködében elvesző angyali lélekre, aki az idők végezetéig s talán annál is tovább szeret…

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.

Barátsággal, Malota László

 A szemináriumi cellám nyomasztó csendjében ültem és vártam, hogy jöjjön kispaptársam és dacolva a szilenciumos lelkigyakorlattal meglátogassuk az apácákat, akikhez egy sötét folyosón át lehetett átmenni.
Lucianus, izgatottan és kivirulva rohant be hozzám, mire azonnal felálltam.
– Annyira boldog vagyok! Gyerekáldásban részesültünk. Teréz állapotos!
– És elhiszi majd a főnővér, hogy szeplőtelenül fogant? – kérdeztem érdeklődve, hiszen Teréz apáca volt.
– Mit számít! Drága testvérem, kérésem van feléd – ragadta meg a kezemet két tenyere közé fogva. – Legyél a tanúm.
– Szerintem elég bizonyíték a gyerek – feleltem.
– Jaj dehogyis te bolond, én ma estéről beszélek! Ma este lesz a nagy nap. Eljegyzem Terézt!
Néhány perc elteltével már visszafogott lépésekkel, reverendánkat megemelve haladtunk el a többi kispap cellája előtt, hogy a hátsó lépcsőn, és a sötét folyosón át egyre közelebb kerüljünk a meghitt apácacellához, ahol bizonyára Teréz már izgatottan várja leendő vőlegényét, akinél jegyűrű helyett két rózsafüzér-olvasós gyűrű volt, ami úgy hiszem kitűnő döntés, egy kispap és egy apáca eljegyzéséhez. Amikor elértük a cellaajtót, Lucianus megállt, az ég felé fordult, és keresztet vetett.
– Köszönöm őt Uram, köszönöm! – és benyitott a teremtményhez, akiért az imént adott hálát.
Teréz azonnal elpirult, amikor meglátott minket, és arca égett a boldogságtól amint megölelték egymást szeminaristatársammal. Azóta sem láttam ennyire boldog párt.
– Hát kezdjük akkor el – ajánlotta zavartan Lucianus, és körbenézett az apácacellában, ahol hármunkon kívül még egy szoror állt, Ramóna, aki Teréz tanúja volt. Az asztalhoz léptem, meggyújtottam a gyertyákat és lekapcsoltam a lámpát.
Lucianus örömittasan Teréz elé térdelt: – Ígérem… Fogadd ezt a gyűrűt szerelmem jeléül, s… komoly szándékaim miatt. Legyen ez a gyűrű neked… szerelem bizonyítéka, s abbéli szándékom előrevetítője, hogy egyszer azt akarom… illetve szeretném, hogy megkérhessem a kezedet és… de mit beszélek én ennyit – fejezte be kissé zavaros mondókáját és elkapta Teréz kezét, majd kissé ügyetlenül felhúzta ujjára a rózsafüzérgyűrűt.
– Köszönöm – dadogta Teréz, és zavartan pislogott körbe. – Mit kell ilyenkor mondani? – kérdezte fülig pirosan, segítségkérően nézve rám.
– Fogadkozz te is – ajánlottam barátságosan.
– Jó – örült meg az ötlenek. – Fogadom, hogy hű feleséged leszek… persze ha egyáltalán elveszel engem… és gyermeked jó anyja… és jó házastárs, és… talán ennyi elég is – zárta gondolatmenetét, és lehajolt, hogy megcsókolja Lucianus száját, de csak az orrát sikerült. Mindketten zavartan felnevettek. Lucianus az asztalhoz lépett, és misebort töltött a poharakba, míg Teréz az ágyhoz ugrott, és lehasalva a földre kihúzott egy kis dobozkát, aminek társaságában felült az ágyra.
– Gyertek hadd vendégeljelek meg benneteket – mondta mosolyogva és bontogatni kezdte a gondosan átkötött csomagot, de remegő kezeivel sehogy sem bírt a zsinegekkel, úgyhogy Lucianus segített neki.
– Gyertek egyetek – fordult felénk sugárzó arccal. – Én magam készítettem ezeket – büszkélkedett és miközben mindegyiket megemelte, magyarázgatott: – Ebben egy kis dió van, ezért nem annyira édes. Ebben meg vékonyra szelt alma és fahéj. Ez nagyon finom. Ez itt meg krémes. Az anyagát magam találtam ki – és megsimogatva Lucianus arcát hozzátette: Neki ez a kedvence.
Hajnalig maradtunk, és ünnepeltünk. Amikor visszatérve a Szemináriumba elváltam Lucianustól a kápolnába mentem, ahová annak idején magamtól egyszer sem, és életemben először hálát adva Istennek tiszta szívvel fordulva felé imádkozni kezdtem.
Néhány héttel később Teréz kilépett a rendből. Lucianust hivatástisztázásra küldték a püspökéhez, ahonnan nem tért vissza többé a szeminaristák közé. Fél évvel később az esküvőjükön találkoztunk újra; nagyon megörültünk egymásnak, és valamiért mindketten csodálkozva néztek rám, amikor elmeséltem, hogy kirúgtak a papneveldéből…

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.

Barátsággal, Malota László

 Még reverendában jártam, és papneveldében laktam, amikor ez a különös eset egy vasárnapi mise alatt megesett velem. Nem sokkal a reverendába való beöltöztetésem után már erős késztetést éreztem a gyóntatásra, annak ellenére, hogy tisztában voltam vele mindez a kiváltság csupán a pappá szentelést követően lesz kiváltságom. Reménnyel és érdeklődéssel átitatott lélekkel, titokban léptem be az egyik gyóntatófülke papi oldalába, mialatt kispaptársaim a szentélyben éppen a “Szeretettel jönnek hozzád” című dalt harsogták. Kiemelkedett közülük a szeminárium kántorának hangja, ami azonnali cselekvésre késztetett, és magamra zártam az ajtót. Néhány, amolyan hagyományos gyónó után egy fiatal nő köszöntött Dicsértessék a Jézus Krisztussal.
– Gyónom a mindenható Istennek, és neked, lelki atyám, hogy utolsó gyónásom óta ezeket a bűnöket követtem el – kezdte a szokásos és már kissé unalmas szöveget, majd hosszabb szünetet tartott.
– Itt van? – kérdeztem és közelebb hajoltam a fülkét elválasztó kicsinyke lyukakhoz.
– Itt. Csak összeszedem a gondolataimat, és a bűneimet – felelte visszafogott hangon.
Természetes módon, papi személyhez illően hallgatásba burkolózva, a legnagyobb áhítattal türelmesen várakoztam, mígnem újra megszólalt:
– Drága Atyám, súlyosak az én bűneim. Nagyon súlyosak. Talán meg sem lehet őket bocsátani, talán…
– Gyermekem, Isten jóságos és megbocsátja neked bűneidet, ha őszintén, tiszta szívvel fordulsz hozzá és bűnbánatot tapasztalhat nálad.
– Vétkeztem! Bűnbe estem, ezerszer is kárhozat jár érte, nincs erre vigasz, nincs erre megbocsátás – hadarta, miközben érdeklődésemet egyre inkább felkeltette, annak ellenére, hogy még csak célzást sem tett egyetlen bűnére, nemhogy megbánta volna.
– Először azt hiszem a gyengeség vitt rá, hogy bűnbe essem – vallotta elszánván magát. – A gyengeség és talán a hihetetlen vonzalom amit éreztem a férfi iránt, aki elzáratottságomban felkeresett. Remegve igyekeztem ellenállni, de gyarló módon elbuktam, és féktelen szexuális vággyal estem az áldozatomnak. Letéptem róla a szent ruhát, betegesen estem neki. Összekarmoltam a hátát, kiszívtam a nyakát. Minden elfojtott vágyam betetőződött akkor, és tudattalanul hajtott. Nem tudtam ellenállni. Egy pofon térített magamhoz, ami egy erősebb karmolásom egyenes következménye volt. Ezt követően, az ő félelmei miatt nem találkoztunk többé. De bennem tovább növekedett a vágy, és férfi híján egyik, a velem egy fedél alatt élő nőnél kerestem vigaszt, aki reszketve közösült velem, miközben zokogott. Akkor ébredtem tudatára, hogy igazából mire is vágyom, mert félelme még inkább gerjesztette az orgazmus iránti olthatatlan kívánalmamat. Úgyhogy a legközelebbi találkozáskor, amit nem kerülhetett el, már alaposan megvertem és megaláztam. Nem menekülhetett onnan ahol lakunk, így ezt követően zsarnokoskodhattam felette, kellemetlen helyzetekbe hoztam, a szolgámmá tettem és szüntelenül kínoztam a lelkét és a testét egyaránt. Éreztem, hogy egyre jobb ez nekem, úgyhogy szereztem egy bilincset és odabilincseltem a vaságyához, és élveztem, ahogyan szenved… – itt elakadt a gyónás, a szavammal együtt, ami csak néhány pillanat múlva alakult át hanggá.
– Nos gyermekem nincs semmi kétség, téged maga a Sátán kerített hatalmába! A gonosz szállta meg lelkedet, és uralkodik tested felett. A penitencia itt nem lesz elég, bár bőkezűen fogom osztani, de úgy érzem, hogy neked orvosra van szükséged. Mielőbb keress fel egy pszichológust, aki hosszú terápiával talán képes lesz visszaterelni téged a megfelelő keretek közé.
– Atyám, kérem oldozzon fel, mérjen rám hatalmas penitenciát! Szabadulni akarok! – könyörgött.
Magától értetődik, hogy nem fukarkodtam a Miatyánkokkal, Üdvözlégyekkel, és a teljes rózsafüzér napi többszöri elmondását is kiróttam. A gyónó ezután távozott, és miután engem is megviselt ezen tevékenység közvetlen utána én is kiléptem a gyóntatófülkéből. Őt azonban már sehol sem láttam. Sőt senkit sem a gyóntatófülke közelében. Egyszerűen eltűnt. A gyóntatóhelyiségtől két lépésnyire kiléptem a szemináriumot és a templomot összekötő ajtón. A folyosó ilyen tájban, a szentmise alatt, amióta ott éltem mindig kihalt volt, hiszen csak bentlakók használhattuk. Most azonban egy alak suhant át, és a következő pillanatban már el is tűnt az egyik oldalfolyosón. Amint döbbenten álltam ott még hallottam cipőjének egyre halkuló gyors kopogását, melyet végül a komor papnevelde rideg, régi falai teljesen magukba zártak. A mai napig nem jöttem rá, hogy kit rejtett az ismert ruha, annak ellenére, hogy ottlétem során bizonyára többször is találkozhattunk, hiszen a menekülő apáca volt.

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.