A nagyapámnak, aki örökre Auschwitzban maradt

 Auschwitzban több mint húsz éve nem száll fel kékesfekete kormos füst a krematóriumok magas, ívelt kéményein át. A barakkok, őrtornyok, börtönbunkerek, gázkamrák között gaz és fű nő. A kivégzéseknek, elgázosításoknak, likvidálásoknak, szelektálásoknak vége. Már nem érkeznek új transzportok, az őrházak üresek, a raktárakba nem kerül új holmi. A halál, a szenvedés, a gyilkolás színhelyére ráborult a magány és az emlékezés. Azok közül akik átélték mindazt a poklot, amit ez a csendes hely magában rejt, már alig-alig él valaki. A halottak kékesfekete gőzként térnek vissza a táborokba, hogy az idők végezetéig el ne szabadulhassanak.
Teofil Dabrowsky oberkápó emlékezete sokat megőrzött közülük. Most, hogy húsz év után hazatért, az azt jelentette: a túlélőkre éppúgy emlékezett, mint azokra, akik őmiatta örökre Auschwitzban maradtak. Magabiztosságából mit sem vesztve, kihívóan végignézett a számára silány terecskén, és kihúzva magát, a kocsi tükrébe pislantott. Miközben lesimította a haját, szája fölényes mosolyra görbült.
– Ugyan ki merné idetolni a szutykos képét az én kocsimhoz? Hisz senkiháziak ezek hozzád képest Teo! Megtiszteltetés nekik, hogy eljöttél hozzájuk. A táborban mind a lábad előtt hevert volna, és könyörögve, megalázkodva hajlongtak volna előtted, Dabrowsky oberkápó előtt, akitől a legjobban tartott minden büdös zsidó, olyanok, mint Obojski. Nocsak nem ő az ott? Rosszul látok? Hát mégis ő lenne az, a nagy terveket szövő Obojski? A mintagyerek, a mintafogoly? A senki! – Miközben erre gondolt ingerülten felröhögött, majd meglátva a két alakot, a zsinagóga ívelt bejáratában, fuldokolni kezdett.
– Oda kellene mennem, mégiscsak a szüleim! – mormogta de már abban a percben meg is változtatta az elhatározását. Az undor és a szégyen erősebb volt ennél a hirtelen elérzékenyülésnél.
– Ugyan mi ütött belém! Nem ők neveltek ilyennek? Méltán szenvednek. Hová süllyedtem a szentségit?!
Átnézve a szülein a téren ácsorgók felé fordította fürkésző tekintetét. Amikor több arcot is felismert, szörnyen megdöbbent, és testét ijedség keltette remegés járta át.
– Biztosan gyűlölnek – futott át az agyán a gondolat, amin meglepődött.
Pedig ez az antipatikus viselkedés teljesen logikus, megalapozott volt, mivel annak idején ebből a városból rengeteg zsidót deportáltak az internálótáborokba, ahonnan ugyan kevesen tértek vissza, de azért akadtak ilyenek, és ők tudták, hogy Dabrowsky milyen embertelenül bánt a többiekkel.
Főleg Obojskitól hallhattak sokat, aki jó ideig egy barakkban sínylődött vele. Elmesélte, hogy Dabrowsky élvezettel verte őket, örömmel figyelte elgyengülésüket, és büszkén leste, amint a hullaszállító foglyok a tróglira hányták a hullájukat. A krematóriumokban dolgozókkal bizalmas kapcsolatban állt, hogy olcsón megszerezhesse a halálba kínzott társak féltve rejtegetett értékeit.
Ha aranyfogakra lelt: egy fogóval, amit erre a célra rekvirált kirángatta, megelőzve a tábori hullaházban dolgozó fogorvost. Általában azokat a foglyokat egzecíroztatta, akiknek pénzük vagy valamilyen vagyontárgyuk volt. Nem kímélt senkit, nem tett különbséget, sanyargatta, ütlegelte a gyerekkori pajtásait is. Most pedig, húsz év után, pöffeszkedve, alteráció nélkül, feloldozásra várva visszatért.
Az egyik csoportból egy férfi észrevette a szokatlan látogatót, fejével a kocsi felé intve mondott valamit a társainak, mire közülük többen is hátranéztek. Dabrowsky zavartan figyelte őket, és jobbnak látta ha odébbáll. Nagy csikorgással fékezett le a zsinagóga mögött, ahol váratlanul megjelent Kras Mojse. Dabrowsky önhitten vigyorogva kipattant a kocsiból és szinte már ujjongva felkiáltott.
– Rabbi!
Mojse meglepődve fordult felé, tetőtől talpig végigmérte az idegent, és megkérdezte.
– Ismerjük talán egymást?
– Hát… ami azt illeti… – esett zavarba a jövevény, magában bosszankodva bizonytalankodásán. – Na beenged végre? – kérdezte gyorsan, felbőszülve. A rabbi szelíd szemeivel ránézett és nem vesztve el a nyugalmát halkan megjegyezte:
– Jöjjön el máskor.
– Mégis mit képzel! – fortyant fel az idegen. – Messziről jöttem, és egyébként se érek rá, ide járogatni.
– Messziről? – Dabrowsky elértette a dolgot és elfehéredve sűrűbben kezdte venni a levegőt.
– Pedig olyan, mintha maga idevalósi lenne – zavarta meg a csendet a rabbi.
– Ha tudná, hogy miért jöttem… ha tudná mi mindenen estem át… mennyit vívódtam… akkor…
– Akkor?
– Akkor maga kérné, hogy hadd hallgasson végig! – ordította visszanyerve önbizalmát a kápó.
– Fáradjon vissza holnap – válaszolt kimérten Mojse.
– Nem lehet – hebegte Teofil, majd színlelt könyörgéssel folytatta – Kérem, drága rabbi, hallgasson meg! Szánjon meg!
Mojse az állát vakargatva, elgondolkozva, hosszasan nézett a tolakodó férfire. Teofil Dabrowsky ki nem állhatta a tekintetét, látszólag közönyösen nézett el a rabbi mellett, úgy mintha csak a környéket szemlélné, vagy mintha meglátott volna valamit. Kras rabbi kitűnő emberismerő volt. Kinyitotta a zsinagóga hátsó ajtaját és betessékelte a hívatlan vendéget. Teofil Dabrowsky határozott léptekkel, büszkén lépkedett utána, arcán elégedett mosollyal, mindaddig, amíg mint valami jéghideg hullám szét nem ömlött zord, rideg lelkében a könnyűléptű, vidám múlt, a gyerekkora.
– Olyan mint régen! – szaladt ki a száján meggondolatlanul.
– Mit mondott? – kérdezte a rabbi, de nem fordult hátra, Teofil megkönnyebbült.
– Semmi, semmi – magyarázta. Mojse hirtelen megfordult, erőteljesen, kérdőn a szeme közé nézett és egészen halkan, mintha csak magának jegyezné meg azt mondta:
– Már volt itt, ha nem tévedek.
– Ugyan, miket fecseg maga itt össze -vissza! – förmedt rá az egykori kápó, de mivel érezte, hogy arca akarata ellenére mindent elárul másként folytatta – Hiszen drága rabbi, nem is ezért jöttem… illetve, hogy újra ide jöjjek, hanem mert el kellett jönnöm… kérem hallgasson meg… szeretném ha… mindent, mindent megtudna… és akkor… és akkor…
– Mi lelte magát? – Mojse értetlenül meredt a reszkető férfira, akinek rángatózott a szája, és aki elfehéredve most úgy nézett ki mint egy eszelős.
– Lehet, hogy tudok segíteni.
– Maga? Ugyan! – tért magához Dabrowsky.
– Nem értem magát. Az előbb…
– Ugyan ki más. Ezt akartam mondani, csak közbevágott! Megint közbevágott. Mi jogon, nem tudom.
– Nézze, engem igazából nem érdekel, pontosabban nincs most időm magára, úgyhogy… ha vesztegetni akarja az időmet, kérem…
Nem tudta befejezni mert az idegen férfi már nem volt mellette. Minden szó nélkül otthagyta és mint aki menekül valami elől a Frigyszekrényhez iramodott. Mojse szenvtelenül követve belépett a zsinagóga félhomályába és megállt a Tora olvasó emelvénynél. Teofil csak néhány perc múltán figyelt fel a jelenlétére, és amikor megpillantotta, pont ott a Tora emelvény mellett, megdermedt. Hirtelen egy másodperc alatt a szürkület vakító fénnyé alakult. A Bima mit sem változott azóta, így könnyen éles emlékké lett. Az akkori mulatság, melyre szeretettel gondolt, szörnyen kínzóvá, nyomasztóvá formálódva fájdalmat ébresztett a szívében.
Még gyerekkorában a Bar Micvo szertartás előtt úgy megijesztette a sameszt, hogy az ijedtében bevizelt. Aztán már kint a felnőtté avatás alatt belerúgott az őt körülvevő tíz férfi egyikébe. A rabbi észrevette mindezt, és amikor látta, hogy a fiú tovább incselkedik az öreg samesszel hirtelen haragjában pofon akarta vágni a gúnyolódó gyereket, de véletlenül az idegesen körülötte tevékenykedő sameszt találta el. A fiú persze tovább nevetett.
– Nem haragudott… – hebegte Teofil és felzokogott.
– Maga nagyon gyenge – jegyezte meg az odalépő Mojse miközben megpróbálta felemelni a rángatózó férfit aki a földre zuhant.
– Ne érjen hozzám! – kiáltotta Dabrowsky felállva. – Ne higgye, hogy köze van hozzá!
– Nehéz a keresztje magának – jegyezte meg csendesen Kras rabbi.
– Kereszt? Kereszt. Hazugság az egész… – elhallgatott, mert eszébe jutott valami egészen furcsa dolog a keresztről. A halottakra gondolt. Auschwitzra. Megelevenedett előtte egy jelenet. Nem sokkal azelőtt történt, hogy tavasszal Himmler meglátogatta a tábort. A lágerben még nem fejeződött be az appel, amikor a folyosóról bekiáltott Hans Bock a krankenbau – azaz a tábori kórház – dolgozója.
A két leichenträger, Obojski és a 290-es fogoly futtában kapkodta be a kenyerét. Dabrowsky tudta, hogyha az appel ideje alatt kihívják őket, akkor kivégzés lesz. Mivel több hullaszállítót is ment velük ebből arra következtetett, hogy komolyabb dologról lehet szó. Felállt és követte őket. A kiesgrube felé igyekeztek. Ez a kis kavicsbánya a drótkerítésen túl volt, az őrházzal szemben. A kivégzés nagyon sokáig tartott. A hullákat kettesével hányták a tróglira. Dabrowsky akkor látott életében először egy rakáson ennyi halottat. Az arcukat eltorzította a halálfélelem, az eszeveszett riadalom, undorítóak, visszataszítóak voltak.
– Jézus nem halt meg – jegyezte meg ellentmondást nem tűrve, éles hangon.
– Hogyan? – értetlenkedett a rabbi.
– Jézus Krisztus nem volt igazi halott.
– Nem értem!
– Nem? Persze, hogy nem érti. Nézze, megmagyarázom magának – mondta lenézően az oberkápó. – Ha megfigyeli Jézus arcát, mit láthat? Nyugodt, kiegyensúlyozott, szép arcot, amin semmi nyoma a húsába bevert szögek okozta iszonyú és leírhatatlan szenvedésnek, a kínlódó, tehetetlen küzdelemnek, mely az életért folyik. Érti már?
– Nem.
– Maguk mind meg a többi pap sajnálattal, áhítattal, elérzékenyülve borul le előtte, tekint fel a szoborra. Nagy barom lehetett, aki ilyennek képzelte el a keresztre feszített Messiást!
– Maga félrebeszél! Ha nem tudná, zsidó ember még nem borult le Krisztus-szobor előtt.
– Micsoda?! Hogy én félrebeszélek! Maga még sohasem látott igazi hullát!
– Miből gondolja? Éppenséggel ha tudni akarja…
– Éppenséggel nem akarom tudni, mit érdekel az engem!
– Akkor pedig…
– Várjon! Nézze én azokról a hullákról beszélek, akiket a leichenhalleban lát az ember, tudja az internálótábori hullaházban.
– Mit akar ezzel? Ne haragudjon, de nem értem… se ezt se a jövetele célját.
– Mit ért maga! Ugyan! Maga soha sem volt ott. Nem látta a kivégzést a kiesgrubenál! Nem járt a leichenhalleban! Nem tudja micsoda halálfélelemben, betegségben töltöttük a napjainkat! Nem élt a barakkunkban, ahol mindennap meghalt valaki! Maga nem járt Auschwitzban! – majd érthetetlen büszkeséggel hozzátette – ellenben velem!
– Nem dicsekednék a maga helyében.
– Én sem tettem azt, csak…
– Sötét van, felkapcsolom a lámpákat – mondta a rabbi, hogy másra terelje a szót. Elindult kifelé, de alig lépett kettőt az idegen utánanyúlt és visszahúzta.
– Kérem ne tegye! Kérem.
– Most már mennie kellene, úgyhogy…
– Menni! Még csak most kezdődik!
– Micsoda? Mi kezdődik? – érdeklődött kissé megrémülve Mojse.
– Ne ijedezzen már! Nem olyasmi… hiszen maga jó ember, tudom én azt – kedveskedett Teofil.
– Ne mondjon elhamarkodottan véleményt. Alig néhány perce ismerjük egymást.
– Néhány perce? – röhögött ingerülten Dabrowsky.
– Nem értem mit nevet ezen!
– Tudja mióta ismerem magát? Nem is tudom pontosan megmondani, de egyre emlékszem: még fiatal rabbi volt akkor. Meg akart pofozni, de a samesz… eh, mindegy!
– Már miért lenne az! Hisz akkor ismerjük egymást. Várjon csak! Hát ezért jött?
– Szó sincs róla! Nem ezért… vagy ha akarja éppen ezért!
– Mondja csak nem maga volt az a fiú?
– Dehogynem! – szólt közbe pimaszul és kihívóan Dabrowsky.
– Az a szemtelen és pimasz kölyök akinek járt volna a pofon? A mostani modorából ítélve magának kell lennie!
Dabrowsky elvörösödött majd színlelt megbánással hadarni kezdett:
– Ne haragudjon drága rebe ha megbántottam… tényleg nem akartam és…
– Ugyan hagyja már!
– Micsoda?!
– Hagyja abba a hazudozást Teofil Dabrowsky!
– Hogy mondta? – kérdezte elkékülve a leleplezett ember.
– Teofil Dabrowsky! – kiáltotta a rabbi és hangja beletépett a kongó ürességbe.
– El vagyok veszve… már régóta el vagyok… de csak most vesztem el igazán.
– El bizony. Mióta is?
– Beszélnünk kellene…! Most én… én elkezdek mesélni magának. Csak magának! Érti?
– Nem és ne üvöltözzön! Kérem szépen.
– Értse meg magának tudnia kell róla!
– Nekem? Miért éppen nekem?
– Éppen azért mert maga az egyetlen, akinek… akinek el kell mondanom azt a valamit… egyszóval egy olyan dolgot… amiről nehéz beszélni… nagyon nehéz… de én mégis… úgyhogy lássa be… lássa csak be… a lelkiismeretem megöl ha…
– A lelkiismerete? – kérdezte Mojse, aztán maga is elképedt a durvaságán.
Dabrowsky észre sem véve a megjegyzést tovább hadart, zagyván, összefüggéstelenül, de mindinkább belemelegedett annál magabiztosabb lett. Annyira feltüzesedett, hogy a rabbi megunta és megkérte: Térjen a lényegre!
– Ez mind fontos! Mégis hogy képzeli, hogy megállít? Engem…
– Aki a tábor rettenthetetlen kápója volt? – kérdezte az előbbi durvasággal Mojse, csakhogy most nem bánta meg. Az öccsét is valami ilyesfajta állat ölhette meg.
– Ha elmondom, hogy miről van szó, meglátja érdekelni fogja! – kiáltotta bőszülten Dabrowsky.
Kras Mojse rabbinak ekkor eszébe jutott egy következtetés, de hamar elvetette, mert mindaz amire gondolt szinte lehetetlen volt.
– Ígérem meghallgatom, csak siessen.
– Feloldoz? Ígérje meg, hogy megteszi!
– Lehet… nem tudhatom…
– Meg kell ígérnie, különben nem beszélek!
– Jó, rendben van.
– Akkoriban sok gonoszságot elkövettek a lágerben a kapok élet halál urai voltak, mindent megengedtek maguknak, sőt meg is engedhettek, ezzel csak jobban megerősítették a posztjukat így hát ütötték-verték a társaikat, illetve nem is társak voltak azok már hanem… de mindegy, lényeg az, hogy gonoszkodtak, loptak, kínoztak és néha öltek is… nem kegyelmeztek.
– Miért mondja el ezeket? Ezt mindenki tudja! Netán maga is…?
– Úgy van, ahogy mondja, a szentségit! – ordította feszélyezettség nélkül a kápó.
Mojse elszörnyülködve meredt rá. Dabrowsky azonnal kihasználta pillanatnyi fölényét.
– Na mit van úgy oda? Csak nem…?
– Kérem folytassa! – hadarta zavartan, türelmetlenül Kras Mojse.
– Amikor elhurcoltak jóravaló emberként tartottak számon, és valóban szerettem az embereket. De a hatalom, ami annyi mindenkit már ez idáig a történelem során, megbabonázott, és elkábított. Ezen még maga sem akadhat fenn!
– Nem tettem.
– A hatalom kábulatában felőrlődött bennem a jó, a lelkiismeretem kezdett alulmaradni, elveszni, az érzések meggyengültek, elvesztettem a hitemet – ejtette ki vigyázatlanul de hamar észbe kapott – persze csak rövid időre, illetve szinte el sem vesztettem… csak…
– Csak?
– Jelentéktelen ideig tartott, és közben csak az járt a fejemben, csak azon töprengtem, hogyan vészelhetném át azt a poklot és fertőt ami körülvett… hogyan ehetnék annyit, hogy ne pusztuljak éhen… nehéz volt ezt megszerezni a táborban…és csak lopással akkor is… én megpróbáltam, elhiheti… a németektől… De onnan, mint maga is tudja nem lehetett… így…
– Térjen a lényegre, ha megkérhetem – mondta Mojse.
Dabrowskynak azonnal feltűnt, hogy remegnek az emelvényre támaszkodó ujjai. Ezen felbátorodva, merészen a jövetele céljáról kezdett beszélni.
– Egy napon a büntetőszázadba kerültem át. Strafkompanie, így hívták… egyszóval… egyszóval… az öccse is ott volt… mint bizonyára értesült róla.
– Az öcsémet említette? – hűlt el Kras.
– Mondja csak, értesült efféle dolgokról? Mi? – érdeklődött kíváncsian Teofil.
– Az öcsém…
– Csont és bőr volt, nagyon legyengült szegényke… megsajnáltam, olyan jó ember volt… akárcsak maga… talán ezért is akartam segíteni rajta.
Kras Mojse hitetlenkedve nézett rá. Arca feszült, merengő volt.
– Nem tudott dolgozni, jártányi ereje sem maradt. A kíséretünkben lévő SS. katona már régóta haza akart menni és ebben az öccse pont kapóra jött. Fogta és elküldte vízért… Ha én meg nem akadályozom három nap szabadságot kap a maga öccsének a meggyilkolásáért… Elképzelheti micsoda nagy felelősséget vettem a nyakamba a fivére végett… nemhiába, szerettem én őt… hát megtettem!
– Nem értem – mondta Mojse különösen halkan.
– Ha engedem, hogy az öccse a kúthoz menjen a SS. azonnal lelőtte volna, amint átlépi a határvonalat. Szökési kísérlet a testvére részéről, menekülés közben agyonlőtt fogolyért szabadság a katonának.
– És maga mentette meg? – kérdezte a rabbi. Dabrowsky hálát látott a szemében.
– Bizony! Ugyanis amikor a fivére mit sem sejtve elindult, én ráordítottam: Állj!
A német persze értetlenül bámult rám. Megmagyaráztam neki, hogy a fogoly még munkaképes. Még rá is ijesztettem – hazudta Teofil Dabrowsky.
– „Ja’’ – kérdezte az SS. mire én bólintottam. Visszahívtam az öccsét és finoman verni kezdtem…
– Verni?
– Csak így bírhattam munkára… Ne féljen vigyáztam reá. Megtanultam én már ezt: a német azt látta, hogy agyba főbe verem, közben épphogy csak kapott valamicskét.
– Az öcsém mégis meghalt. Állítólag a revírben … mondja igaz ez?
– Na ezt meg ki mondta magának? – támadta le fellengzősen Dabrowski.
– Obojski azt mesélte, hogy a revírben vagyis a tábori kórházban és szívrohamban halt meg.
– Ugyan már! Mit tud az az Obojski! Még véletlenül sem a revírben halt meg! És nem is herzschlagban! Ezt én mondom magának! Micsoda barom Obojski! – kiabált gőgös önhittséggel, lenézően Dabrowsky. – A totenbuchban, vagyis a halotti bizonyítványban természetesen így van. Saját kezűleg állítottam ki a totenmeldungot- hazudta.
– És abba mit írt? – kérdezte felháborodva pimaszságán Kras.
– Természetesen herzschlagot.
– Azaz szívrohamot! Akkor mibe halt bele?
Dabrowsky elhallgatott és a földet bámulta. Néha felpillantott a rabbira. Ha tekintetük találkozott Teofilt elfehéredett, rémület és düh fogta el. Mojse egyre ingerültebb, feszültebb lett. Mind a ketten azt várták, hogy a másik szólaljon meg.
A csend nyomasztóvá vált. Ezt az állapotot csak fokozta a zsinagóga rideg ósdi fala, amiről helyenként már lemállott a vakolat. Teofil Dabrowsky segítségkérően nézett körül, abban reménykedve, hogy valakit meglát. A zsinagógában azonban kettejükön kívül egy árva lélek sem volt.
– Mennem kell – hebegte elfúló hangon.
– Nem felel? Akkor miért jött tulajdonképpen?
– Szomorú dolog ez, maga fel sem tudja mérni, nemhogy megérteni!
– Hagyjon magamra tisztelt kápó!
– Azt azért mégsem lehet! Nem azért tettem meg olyan hosszú utat, hogy maga ne hallgasson végig. Mégis, hogy képzeli!
– Félek, hogy nem értem magát, de igazából talán nem is akarom.
– Nem érdekli az öccse?
– Maga semmit sem tud róla. Gondolom pénzt akar…
– Hogy lehet ennyire aljas?! Még hogy pénzt! Abból van elég!
– Persze, elfelejtettem maga kápó volt…
– Ez aztán több a soknál!
– Itt fejezzük be! Kérem távozzon! Menjen szépen haza, így lesz a legjobb.
– Tudja mit? Amúgy távozóban elmondom, hogy az öccse már nem jött velünk vissza a táborba!
– Hogy érti ezt?
– Élve nem – nyögte Dabrowsky.
A rabbi egy pillanat alatt megzavarodott, értetlenül meredt rá, összeráncolt homlokkal, tekintetében a gyűlölet lángjaival. Dabrowsky észrevette ezt a változást, és tudta, hogy nemsokára itt a vég.
– Teofil! Ugye nem azt akarja mondani…, hogy…, hogy – érdeklődött félénken Kras.
– De igen – vágta rá meglehetősen furcsa hangon a kápó. Lábait könnyedén keresztbe vetette, ugyanúgy ahogy annak idején az auschwitzi koncentrációs táborban már annyiszor megtette ha büdös zsidókkal beszélt. Elővette az arany cigarettatartót, kivett belőle egy szál cigarettát, a szájába vágta és csak akkor tért észhez amikor nem találva gyufát körülnézett. Ekkor azonban már késő volt.
– Elnézést – dadogta miközben lenézett a kezében szorongatott tárcára. Kras Mojse követte tekintetét. Abban a pillanatban, hogy felismerte, minden megvilágosodott előtte.
– Rabbi! Mi lelte magát?! Hé Mojse rebe, mi történt magával?
Kras Mojse szótlanul, különös nyugalommal figyelte ellenfelét. Tekintete ugyan villámokat szórt, de a hidegvérét nem vesztette el. Erősen megragadta a gyertyatartót, amit néhány másodperccel ezelőtt közelebb húzott… Egy pillanatra felnézett a megtébolyult áldozatára, aki kővé meredve állt előtte, akár egy szobor és nem tudott a menekülésre gondolni. Vagy nem is akart. A gyilkolás gondolata futott át Kras rabbi fején. Mojse a kegyetlen, halálra szomjazó pillanatban, a váratlanul rátörő beidegződés hatása alatt úgy tette vissza a gyertyatartót, mintha fel sem vette volna. Dabrowskynak habzott a szája, egész testét kiverte a verejték, eltorzult arcát forró könnyek borították.
– Elégtételt akarok! Oldozzon fel! – türelmetlenkedett hisztérikusan.
Kras Mojse áthatóan tanulmányozta a tobzódó férfit. Jó ideig hallgattak így.
– Megbocsátok magának.
– Miért? – robbant ki a magánkívüli emberből a fájdalmas üvöltés.
– Mert maga mégiscsak ember maradt, Dabrowsky!

Mi történt ezután? Soha nem tudjuk meg! Kras Mojse rabbinak még azon a héten nyoma veszett. Teofil Dabrowsky auschwitzi oberkápó húsz éve halott.
 

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.