1.
Az első rettenetes nap

 Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben most és mindörökké! – kiáltott fel a kíséretemben lévő plébános egy elsietett keresztvetés közepette, s áhítatos arccal bámulta a szemináriumot.
Keresztényi lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért nem tudtam osztozni sem a lelkesedésében, sem az áhítatában, a dicsőítésről nem is beszélve… De hát nem tehettem én arról, hogy kételkedtem az Istenben, akit magasztalt!
Mivel szótlanul álltam mellette, meghökkent tekintetet vetett rám, s arcán a szigor és az elégedetlenség futott át, amit rögtön felváltott egy nyájas, papi személyekre oly nagyon jellemző ábrázat.
– Ámen – mondtam szenvtelenül.
– Hát megérkeztünk, ez lenne az fiam, ugye milyen remek épület? Ez amolyan papi szentély, ahová ősidők óta csak kiválasztottak léphetnek be…
– S kifelé is hasonló válogatás alapján lehet…
– Nos – terelte kissé bosszúsan másra a szót lelkiatyám – innen indulnak el azok a bámulatos papi pályák, amikről oly gyakran lehet olvasni könyvekben…
– Igen atyám, éppen most olvasok egy könyvet… – kezdtem lehalkított hangon, és olyasféleképpen igyekeztem viselkedni, ahogy egy jövendő szeminaristához méltó – egy abbéról szól, aki minden bizonnyal hasonló szentélyből került ki annak idején. Nos ez a Pierre Froment abbé Lourdes-ba utazik, hogy elvesztett hitét egy isteni csoda folytán, bámulatos módon, kegyelemben részesülve, visszanyerje; a csoda által, ami remélhetőleg Marieval történik, egy nyomorék lánnyal, akibe már kora gyerekkora óta szerelmes és…
– Miféle… – kelt ki magából atyám – ocsmányságokat olvasol te? Ki a Jóisten írta ezt a förmedvényt?
– Émile Zola…
– Azonnal add ide! Azonnal, még mielőtt…
– Lehetetlen atyám.
– Micsoda? – vesztette el türelmét papom.
– Ugyanis a minap égettem el.
– Elégetted?
– Igen, az egész Zola-sorozatomat, kezdve a Rougon-Macquart húsz kötetével, aztán folytatva a…
– Akkor jó. Áldott az Úr!
– Áldott bizony, ugyanis miközben a lángok majdnem az égig csaptak, hirtelen könnyezni kezdtek az angyalok – talán e remekműveket siratták – és elkezdett zuhogni az eső, úgyhogy…
– Indulás!
Beléptünk. Nem akármilyen lépések voltak ezek. A plébános kétszer is megbotlott, nem sokon múlott, hogy nemes arca ne érintse e monumentum alapzatának köveit, de az utolsó pillanatban a gondviselés kegyében részesülve visszanyerte egyensúlyát.
De alig szállott tova ijedelmünk, máris újabb megrázkódtatásban volt részünk: valahonnan a nyirkos sötétből elénk ugrott egy felajzott arcú reverendás, aki megállást parancsolt nekünk eltorlaszolva előttünk az utat. Értetlenül meredtünk egymásra. Szerettem volna hamar véget vetni ennek a kegyeletteljes együttlétnek, ugyanis a társaságunkhoz csapódó tisztelendő meglehetősen erős izzadságszagot hozott magával valahonnan a szeminárium mélyéről, ahol bizonyára buzgó imádkozás közepette termelődött eme förtelmes szagú verejték.
– Dicsértessék! – kiáltotta határozott hangon mögülem a plébános.
– Mindörökké ámen – hadarta az utunkban álló jövevény. – Mivel szolgálhatok?
– A rector magnificushoz igyekszünk, úgyhogy ha volna szíves, ha nem vetné meg, hogy a segítségünkre legyen…
– Milyen ügyben?
– Ennek a fiatal férfiúnak az ügyében.
– Te kispap vagy? – vágtam közbe érdeklődve, mire mindketten megdöbbenve lestek rám.
– Csak érdeklődtem… – hebegtem.
– Tehát milyen ügyben?
– Akkor mi tulajdonképpen…
– A rektorhoz igyekszünk, mint mondtam, mert ma van előtte, hogy úgy mondjam, jelenésünk… Én is pap vagyok – jegyezte meg sokatmondóan atyám, aki e szavak után kilépett a sötétségből, hogy reverendáját előtérbe helyezvén némi előnyökhöz juthasson.
– Óh, bocsásson meg atyám, csak tudja annyi szemtelen alak jön be ide. Kéregetek, meg miegymás. A szaguk meg förtelmes – tette hozzá, s ekkor megvilágosult előttem valami.
– Mi is ismerjük ezeket! – felelte együtt érző hangon plébánosom. – De nekünk odalenn már sikerült elkergetnünk őket a plébánia környékéről. Micsoda egy csőcselék az, kérem!
– Ez a kéregetés ronda egy tulajdonság!
– Az bizony.
– Valahol olvastam – kapcsolódtam bele én is a beszélgetésbe -, hogy Assisi Szent Ferenc a tizenharmadik század elején koldulórendként alapította a franciskánusokat, és…
– Milyen hűvös itt a levegő – jegyezte meg a plébános.
– Igen, sajnos eléggé nyirkos ez az épület, de hát a régi épületek általában ilyenek.
– Valóban.
– Állítólag amiket még korábban építettek, azok még nyirkosabbak – tettem hozzá, hogy én is részt vehessek e felettébb érdekes témájú beszélgetésben.
– Való igaz – fordult felém a kispap megváltozott ábrázattal -, sokat hallani ilyesmiről. Az én falumban, ahonnan jöttem, volt egy öreg ház, nagyon öreg ház volt… a régi öregek, amíg nem volt hűtőjük, itt tárolták az élelmiszerüket, amiket…
– Hidegen akartak tartani.
– Igen! – kiáltott lelkesülten leendő szeminaristatársam. – Ez az épület volt az ő éléskamrájuk.
– És kié volt ez az épület? – kérdeztem.
– Az egyházé, természetesen – felelte.
– Óh, milyen tudatlan vagyok! – mondtam, s szinte magam előtt láttam azokat a régi öregeket, akik megállás nélkül hordják az ennivalóval tömött zsákokat. Ugyanakkor megpróbáltam elképzelni őket amint ugyanilyen zsákokkal kifelé igyekszenek- de nem sikerült.
Miközben felfelé bandukoltam e két szentéletű reverendás alakkal, szörnyű látomás gyötört: a néhai Jézus voltam, akit Poncius Pilátus elé két legionárius kísért, hogy meghallja tőle a halálos ítéletét, amelyet a Kis Szinhedrion hozott Jesua Ha-Nocri vádlott ügyében.
A legnagyobb megdöbbenéssel láttam a rektori irodában, hogy Hégemónnak egészen emberi ábrázata van.
– Isten hozott fiam! – üdvözölt a prokurátor.
– Magnifice domine rector! A Jóisten áldja meg ezekért a kedves szavakért! – kiáltottam ujjongva, mire a két visszavedlett legionárius döbbenten nézett rám.
– Ne köszönjön semmit – hárított el udvariasan a rektor -, inkább foglaljon helyet.
– Óh, nem akarjuk ám zavarni… – szabadkozott a plébánosom.
– Látom már megismerkedett egyik leendő kispaptársával, aki nálunk a kisductor szerepét tölti be.
– Óh, nem is gondoltam volna! – kiáltotta lelkesülten a plébánosom, és büszkén nézett vezetőnkre.
– Kisductor? – ismételtem mintegy magamnak.
– Ő majd mindent elmond magának fiam. Nyugodtan támaszkodjon rá.
– Remélem nem lesz szükségem erre a támasztékra – jegyeztem meg halkan, de mindannyian meghallották.
– Hogyan?
– Úgy értem, hogy nem lesz velem gond, vagyis sikerül majd könnyen beilleszkednem.
– Persze, persze.
Ezután a körülöttem lévők élénk beszélgetésbe kezdtek, melynek témája a legkisebb mértékben sem érdekelt, úgyhogy miközben ők eszmét cseréltek, én körülnéztem e középkori hangulatot árasztó helyiségben, ami egyszerre volt iroda, fogadóhelyiség, s mint később kiderült: ítélethozó terem.
A falon mindenütt papokat, érsekeket ábrázoló festmények. Komoly, tudatosságot sugárzó tekintetek- vénemberek különféle jelmezekbe bújtatva, s mindegyikük kezében rózsafüzér vagy kereszt. Egyikőjük arca sem volt ismerős; egyébként is rettenetesen hasonlítottak egymásra. Mintha mindegyik ugyanazt a férfit ábrázolta volna az élet különböző szakaszaiban megörökítve.
A plébánosom és a kisductor tökéletesen beleillett volna e társaságba. A rektor azonban valahogyan más volt, mint ezek. Volt benne valami, ami nem jellemezte a másik kettőt és a festményen pózolókat.
De nem értem rá ezen töprengeni, mert a korábban őreimül szolgálók már talpon voltak és kiguvadt szemekkel, különféle arcmozdulatokkal igyekeztek tudtomra adni, hogy itt az indulás ideje.
Kissé letörten vettem búcsút ettől a furcsa helyiségtől, de mint szolgálatkész kispap nem tehettem mást; engedelmeskedtem elöljáróim akaratának.
Odakint aztán a kisductor megrovó arckifejezéssel fordult hozzám, s halk szavakkal intett jobb belátásra:
– Ez itt nem a megfelelő viselkedés! Van mit tanulnod, azt állíthatom…
– Azért vagyok itt, hogy példádat látva tanulhassak valamicskét a papi viselkedés fortélyai közül – feleltem nyájas hangon, de válaszra egyikőjük sem méltatott. Mindketten lehajtott fejjel, a reverenda alatt összekulcsolt kézzel haladtak a kietlen, hosszú, véget nem érő folyosón, ami csak nagyon gyér világításnak örvendhetett.
A két nehéz bőrönd ólomsúlyként nehezedett vállaimra. Kezdett fárasztóvá válni ez a séta. Felvetődött bennem, hogy ugyanazt az utat tesszük meg újra és újra, mert valószínűleg a kisductor eltévedt, de az is lehet, hogy szándékosan nem találta a kispapok celláinak bejáratát, hogy némi vezekléssel ajándékozzon meg engem a korábbi viselkedéseimért.
Aztán váratlanul egyszer csak megállt, keresztet vetett és hangosan belekezdett:
– Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes…
– Az Úr van teveled… – kapcsolódott be a plébános lelkesen, nagy hanggal.
– Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus – kellett volna mondanom, hogy e közös imádságból -amibe ki tudja, miért fogtunk bele – én is kivegyem a részemet.
– Ámen – kiáltottam, amikor úgy véltem, befejezték.
– Most pedig szálljunk néhány percre magunkba, mielőtt belépünk a szeminárium papi részébe, ahol el fogod tölteni az elkövetkezendő hét évet – suttogta a vezetőnk.
Megrázkódtatásképpen hatottak rám szavai. Olyan volt, mint egy kiszabott börtönbüntetés kihirdetése.
– Kövessenek! – szólt a kisductor, az ilyenkor szokásos hallgatás végeztével.
Beléptünk, immáron a szemináriumba. Egy pillanat alatt megváltozott előttem minden: a levegő hűvös és kissé vizes volt, a tárgyakat homály fedte, a kinti erős fény vakított, de amikor a szemem megszokta a hirtelen változást, még akkor is szürkületként borult rám az imitt-amott beszűrődő fénysugár.
A legmeglepőbb azonban a lelkemben végbemenő változás volt. Az épületnek ez a része rendelkezett valami misztikus, ősi, nyomasztó légkörrel. Valahogy visszafogottabbá tett, elbizonytalanított, egy másodperc erejéig az az érzésem támadt, hogy Dante Poklában vagyok… Ennek ellensúlyozására írhatták fel az ajtó fölé: „Gloria in excelsis Deo”.
Miután általhaladtunk a folyosón, egy nagy térségbe jutottunk, aminek végén, szinte elzárva a világtól, csigalépcső volt. Nesztelenül lépkedtünk rajta, mígnem egy sötét ajtóhoz értünk, amin általlépve eldugott folyosón találtuk magunkat. Ebből nyílottak a kispapok celláinak ajtói. Itt szintén félhomály volt, s a folyosón mécsesek égtek. Síri csendben haladtunk a kripták előtt, amikor is az egyik bejáratánál megálltunk.
– Ez lesz az – jegyezte meg a kisductor.
– Szép – jegyezte meg a plébános anélkül, hogy valamit is látott volna a cellából.
– Bizony az – tettem hozzá, mert a hallgatás szörnyen nyomasztott már.
– Negyedóra múlva itt vagyok érted – fordult felém a kisductor és gyors keresztvetés után köszönés nélkül távozott.
– Az éppen elég lesz – jegyeztem meg.
– Most már elég legyen! – rivallt rám a plébános és a kisductor után iramodott.
Magamra maradtam a fullasztó levegőben. Körülnéztem. A cella két részből állt. Egy amolyan szoba kinézetű helyiségből, amiben három ágy árválkodott, mellettük íróasztal, mögöttük három különálló szekrény. Más berendezés nem volt. Ekkor tudatosult bennem, hogy magányomat valószínűleg meg kell osztanom két szeminaristával. Egyelőre csak reménykedni tudtam, hogy társaim valamivel többet fordítanak önmaguk testi ápolására mint a kisductor, aki a lelki ápoláson kívül mással nemigen törődhetett.
Leültem az ágy szélére és megpróbáltam elképzelni, hogy milyenek lehetnek a többiek, különösen két szeminaristára összpontosítottam, akikkel sajnálatos módon az időm nagy részét kell majd eltöltenem.
Kissé feszült voltam, úgyhogy körbesétáltam a cellában, majd az ablakhoz léptem, ami egy belső kerthelyiségre nyílott, ahol koszos munkásruhákban ácsok, festők, villanyszerelők dolgoztak a törmelék, a felhalmozott fa és sitt között. Ezek az emberek szabadok -döbbentem rá, s elszorult a szívem. Amikor befejezik a munkát, átmennek azon a sötét, dermesztő levegőjű folyosón és visszatérnek az életbe, én pedig itt maradok ebben a misztikus, ijesztően unalmas világban, ahová ki tudja milyen őrültekkel és bigottakkal leszek bezárva. Ennek a helynek a törvényei szerint kell majd élnem, olyanokkal, amikkel már a bevonulásom napján sem tudok azonosulni. Amíg ezen tűnődtem, a munkájukban elveszőket néztem, majd hirtelen Eszter jutott az eszembe… Az én édes Eszteremre gondoltam, s arra a szörnyű hajnalra, amikor el kellett válnunk…
Egy ajtó csapódására – amit valahol a szeminárium mélyén vághattak be – riadtam fel, s mintha a szándékos rosszindulat vezérelné, még ugyanebben a percben kinyílott az én ajtóm és a kisductor lépett be rajta.
– Még nem vagy kész? – érdeklődött döbbenten.
– Mivel?
– Már régen ki kellett volna pakolnod, s elhelyezkedned! Ennek nem lesz jó vége.
– De a beszélgetésnek se, ha nem leszel alázatos türelemmel irántunk, s meg nem várod, amíg befejezzük…
– Kivel? – kérdezte s kérdő tekintetet vetett rám.
– Az Úristennel beszélgettem.
– Micsoda? – feldúltan, kiguvadt szemekkel indult el felém a kisductor.
– Nem értelek, miért tartod te ezt olyan különösnek?
– Hát… hogy képzeled, hogy… azt csak kiválasztottak…
– Tévedés! A katolikus katekizmus háromszázhatodik pontjában is benne van: Mit teszünk, amikor imádkozunk? A válasz: amikor imádkozunk: Istennel beszélgetünk.
– Óh bocsáss meg, én… nem tudtam, hogy te…
– Elég ebből. Ülj le és várd meg amíg befejezem az imát.
– Kérlek, és még egyszer…
– Audi, vide, tace, si vis vivere in pace! (Vallj meg mindent, láss is mindent, de hallgass ha békében kívánsz élni.) – kiáltottam rá, mire nyomban visszavonult, és csöndesen üldögélt, amíg elérkezettnek nem. láttam a pillanatot, hogy újból visszatérve a földre, szóba ne elegyedjek vele.
– Indulhatunk.
– Igen? Remek! – örvendezett. – A kápolnában már alig várják, hogy megismerjenek téged.
– Testvérem, a kíváncsiság nagy bűn. Távol kell tartanod tőle magadat, s ezt javasolnám a reám várakozóknak is.
– Igen, tudom, csak meg kell érteni őket is. Hiszen a te idekerülésed, hogy úgy mondjam, nem szokványos.
– Nocsak.
– Már úgy értem, hogy mi már, vagyis nem mi, hanem csak a többi belépő már majdnem három hete itt van, te pedig csak most érkeztél… nos ezért hát mindenkit érdekelne, hogy miért is…
– Erről nem beszélhetek, testvérem. ígéretet tettem egy főpapnak… Ez szigorúan bizalmas ügy. S olyan titok, melynek felfedése az elveszésemet eredményezné.
– Te Jóisten! – hűlt el a kisductor. – Én erről mit sem tudtam…
– Ez teljesen helyénvaló.
– Csak annyit, hogy…
– Ugyan kérlek, kímélj meg az ostoba pletykáktól!
Közben megérkeztünk a kápolnába, ami egybe volt építve a szeminárium azon részével, ahol a kispapok élték nem mindennapian egyhangú életüket. Ebbe a kápolnába nem lehetett bejutni az épület másik részéből – ahol a rektor fogadott -, s ami, mint később kiderült, az akadémiai rész, ahová majd előadásokat hallgatni járunk át.
Ez a különös kápolna a föld alá volt építve, s kőfalai első látásra pincére emlékeztettek, de amint körülnéztem kiderült, hogy jóval több, s díszesebb, mint holmi pincehelyiség. Szemben a bejárattal hatalmas oltárt építettek, előtte a szentély aranyozott képekkel volt teli. Előtte padsorok s leghátul egy harmónium, a másik oldalon pedig a gyóntatóhelyiségek. Ezekre a vallatóüregekre úgy tekintettem, mintha nem is lennének. A kisductor mintha megsejtett volna valamit, tudálékosan magyarázgatni kezdett.
– Mindennap lehet gyónni. A spirituálisunknál vagy a prefektusunknál vagy pedig a vicerectornál – súgta.
– Másnál nem?
– Hát – kezdte zavartan -, időnként a rektor is…
– Mutat hajlandóságot ilyen cselekedetekre?
– Hát én nem így akartam mondani… de így is lehet.
Ekkor váratlanul megszólalt odakint a harang s betöltötte az egész helyiséget. A váratlan hang hallatára összesereglettek a kápolna legeldugottabb zugaiból is a fekete reverendás alakok s a padsorokhoz igyekeztek, ahol kötelességtudóan térdre vetették magukat. A kisductor fontoskodó arckifejezéssel előreszaladt. – Mire észbe kaphattam volna, már mindannyian, a kisductor vezetésével, belekezdtek az Őrangyalába, amit délben szokás imádkozni.
– Az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát, és ő méhébe fogadá Szentlélektől szent Fiát – kezdte, aztán az egész egy közös hörgéssel folytatódott: Üdvözlégy Mária kegyelemmel teljes…
– …íme az Úrnak szolgáló leánya, legyen meg a te igéd szerint – visította megint a kisductor. A többiek meg szolgalelkűen elkezdték a… hörgést: Üdvözlégy Mária…
– És az ige testté lőn, és miköztünk lakozék.
– Üdvözlégy Mária…
– Imádkozzál érettünk Istennek szent anyja.
– Hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire.
– Könyörögjünk – kiáltottam hátulról, mire minden – csuhából kikandikáló – fej döbbenten fordult felém. A kisductor tért először magához.
– Kérünk téged, Úristen, ontsd lelkünkbe szent kegyelmedet, hogy akik az angyali üzenet által szent Fiadnak, Jézus Krisztusnak megtestesülését megismertük, az ő kínszenvedése és keresztje által a föltámadás dicsőségébe vitessünk. Ugyanazon a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.
– Ámen.
– Ámen – zártam le én is az imát, s immáron teljesen megnyugodva az angyali üdvözletek tömkelege által, elkezdtem sétálgatni a kápolnában. A kisductor már ott is termett mellettem.
– Mi volt ez? Hogyan… – hebegte idegesen.
– Kegyelemben részesülve, a sugallat hatására cselekedtem – feleltem nyugodtan, s keresztet vetve gyorsan hozzátettem: – Legyen meg Uram a te akaratod.
– Miféle kegyelem?
– „Isten a segítő kegyelem által megvilágosítja értelmünket, megerősíti akaratunkat és örömmel tölti be szívünket, hogy a jót megismerjük és megtegyük, a rosszat pedig elkerüljük.” (A Katolikus Katekizmus 207. kérdésére adott válasz. (Mit cselekszik Isten lelkünkben a segítő kegyelem által?))
A kápolnában közben megkezdődött a sürgés-forgás; mindenki tudta, hol a helye, mi a dolga. A reverendák suhogása közepette szemléltem a szeminaristákat, akik azért lopva odalestek rám, tekintetükben egyfajta szánalom, ugyanakkor megvetés tükröződött. S valami megmagyarázhatatlan várakozás, amit eleinte nem értettem.
Ebben a viselkedésben leginkább egy idősebb szemüveges kispap volt tevékeny, aki az oltár alatt hasalt és port törölt.
– Ő ki? – érdeklődtem a kisductortól, aki semmilyen hajlandóságot nem mutatott, hogy megfosszon a társaságától.
– Anzelmus, volt premontrei szerzetes – majd némi hatásszünetet tartva hozzátette: – az egyik cellatársad.
A hatás nem maradt el, azonnal kivert a verejték.
– S ki a másik? – kérdeztem gyorsan.
– Gyere, ismerkedjetek össze – javasolta a kisductor és elindult az oltár alatt hasaló felé. Nem volt mit tenni, remegő lábakkal ugyan, de követtem.
– Marcus – nyújtottam a kezemet, de Anzelmus nem részesített a köszönés ezen, legalapvetőbb kegyében.
– Anzelmus, volt pre…
– Premontrei szerzetes, hogyne, tudom már.
– Kitől? – érdeklődött döbbenten Anzelmus, akit sikerült meglepnem.
– A mi utcánknak a végén lakik egy remeteéletet élő férfi, aki szintén a premontreiektől szerelt le, ahogyan te is. Nos, ő mesélte nekem egyszer, amikor még nem volt anachoréta, de már bizonyos jelei mutatkoztak, hogy nagyon sürgősen beáll annak, ugyanis eme férfiúnak született még egy gyereke, aki egyben a nyolcadik volt – ami önmagában eléggé szép és nemes dolog – s irigylésre méltó teljesítmény egy volt premontreitől, csak hát ez a gyerek nem volt egészen normális…
– Micsoda?
– Hogyan?
– Az agyával volt neki valami baja. Mániákus takarító volt, és…
– A takarításról jut eszembe – jegyezte meg szemrehányóan Anzelmus -, elkelne a segítség.
– Ez fantasztikus! Dolgozik a gondviselés: a kisductor éppen szabad… úgyhogy nem is tartalak fel benneteket tovább.
– Várjunk csak egy pillanatig! – rohant utánam a kisductor.
– Parancsolj – álltam meg, s kedvesen hozzátettem még: – rendelkezésedre állok.
– Ne haragíts magadra! – kezdte fenyegető hangon, de megállítottam kirobbanó dühét.
– Non irascatur aliquis, nisi causa sciatur! (Nem kell amiatt haragudni, aminek nem ismerjük az okát) -Jó, jó, de…
– Kérem megértésedet drága testvérem. Nekem nagyon szomorú emlékeim vannak az üggyel kapcsolatosan. Egyszer majd, ha már közelebbi ismeretségben leszünk, amit kimondhatatlanul vágyok, elmesélem, persze csak bizalmasan, s kizárólag neked, hogy mik ezek. Akkor te megértesz engem s bocsánatot nyerek általad, és nem kérsz többé olyanra, amit nem vagyok képes megtenni. Most pedig engedelmeddel távozom, mert szeretném befejezni félbemaradt imádságomat, a Lourdes-i kilencedet, amit a szemináriumunk lakóiért ajánlok fel. – Ezzel magára hagytam az elképedt kisductort, aki kénytelen volt visszakullogni Anzelmus testvérünkhöz, de nélkülem.
Egy eldugott, csendes helyet keresve indultam el a kápolnából a számomra ismeretlen szeminárium rejtélyes útjain, hogy nyugalmat leljek, s magam lehessek gondolataimmal, melyek ott kavarogtak a fejemben, s amiktől képtelen voltam szabadulni, bármennyi szerettem volna.
Felmentem az emeletre, ahol sajnálatos módon beleütköztem egy reverendás férfiba, aki érdeklődve mért végig, azon egyszerű oknál fogva, hogy én nem voltam csuhában, hiszen még nem részesültem a beöltöztetés kegyében.
– Maga? – esett nekem.
– Nézze, ha meg nem sérteném, ha lenne olyan szíves és eligazítana…
– Kit keres? Honnan jön? Hová igyekszik?
– Drága atyám, az Isten útjai kifürkészhetetlenek, ki tudja, honnan jöttünk, s hová igyekszünk. A Magasságos a megmondhatója csak…
– Feleljen, de azonnal! Kicsoda maga? – veszítette el türelmét a keresztény lélek.
– Homo sum, et nihil humani a me alienum puto (Ember vagyok és semmi emberi nem idegen tőlem.  (Cicero)) – feleltem nyugodtan, és bíztam benne, hogy néhány latin szó megnyugvással tölti el eme idegent, s olyan hatással lesz rá, mint megannyi paptársára, akik egészen fejüket vesztik néhány latin mondattól.
– Kispap?
– Csak reményeim vannak rá, hogy sikerül eleget tennem mindazon elvárásoknak, amik ebben a szent épületben ki lesznek szabva nekem. Igyekszem majd minden erőmet felhasználni az ügy érdekében. Remélem, nem vallok szégyent, s Isten meghívottai között élhetem majd le életemet, melynek méltó befejezésképpen nem fosztatok majd meg a halál órájában az utolsó kenettől, mellyel megerősödvén állhatok majd oda a Mennyei Atya elé, ahol színt kell vallania mindenkinek.
– A prefektus vagyok – mondta, amikor befejeztem, s kezét nyújtva koponyáját fejem két oldalához érintette. Ez amolyan papi köszöntés volt, mint később megtudtam.
– Lám, lám, az Isten útjai. Épp most beszélgettünk önről a kisductorral…
– Igazán?
– Nagyon sok jót hallottam önről…
– Óh ne is említse…
– Nem, nem állt szándékomban – mondtam, mire kissé elborult az arca. – Hogyisne, hogy a hiúság bűnébe sodorjam atyámat. Azt már nem, felelősséggel tartozunk egymásnak.
– Sikerült elhelyezkednie?
– Tulajdonképpen még nem, de arra is sor kerül. A kápolna megtekintését előbbre valóbbnak találtam, mint holmi bőröndök kicsomagolását. Most pedig szeretnék egy kicsit megismerkedni leendő otthonommal, ha nincs ellenére atyámnak.
– De egyre érjen vissza a kápolnába! Tudja miért? – intett meg.
– Természetesen tudom – feleltem határozottan, bár a visszatérés oka egyelőre nem volt világos előttem.
– Akkor egykor – mondta és elsuhant. Magamra maradtam. A szemináriumi falak olyan érzéketlenül feszültek körülöttem, akár egy hideg börtöntömlöc falai, amelyek közönyös szemlélői voltak már megannyi kínszenvedésnek.
Végigmentem a kietlen folyosón és hirtelen legyőzhetetlen menekülési vágy lett úrrá rajtam. A levegőtlenség fojtogatott, a falak megindultak egymás felé, úgy, mintha össze akarnának préselni… Az összes ablak csukva volt, bármennyire próbáltam, egyik sem engedett, az ajtók zárva és ebben a kőrengetegben képtelen voltam kiismerni magamat. Szaladni kezdtem, magam sem tudtam, hogy hová jutok, de rohantam… el innen, bárhová… a tudattal, hogy nincs menekvés, mert számomra nem adatott más lehetőség…
A félelem oly erőssé fokozódott, hogy megálltam egy hatalmas ablak előtt, ami a kertre nézett… Sikerült feltépnem… A szabad világ levegője lassan elűzte a bezártság keltette rettegést, és kezdte visszaadni a lelkierőmet.
– Nem tudod, hogy tilos az ablakot kinyitni? – förmedt rám egy ismeretlen hang.
– Tessék? – kérdeztem kábultan, s amint hátrafordultam, egy reverendás alakkal találtam szembe magamat. A korából ítélve kispap lehetett.
– Azonnal zárd be! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
– De miért? Rosszul éreztem magamat…
– Aztán majd minekünk kell azt a rengeteg port összetakarítani, ami odakintről beáramlik. Nem látod, hogy ezek az építőmunkások milyen koszt halmoznak fel? Persze téged ez bizonyára egy cseppet sem érdekel, hiszen nem ezen az emeleten laksz, ha jól tudom! Nemde?
Szótlanul néztem rá. A nyugalmam bámulatos gyorsasággal visszatért. Egykedvű viselkedésem felbőszítette.
– Ezt a pimaszságot! Mégis, hogyan képzeled, hogy egy diakónussal… – üvöltötte, s hirtelen haragjában bevágta az ablakot, s eme cselekedete akképpen sikerült, hogy az ablaküveg darabjaiban osztozott kifakadásán.
– Óh, magasságos – bődült el, s kétségbeesésében a földre rogyott.
– Testvérem – hajoltam le hozzá kezemet barátságosan vállára helyezve: „Tumultus est timére quód vitae non potens.” (Ostobaság attól félni, amit úgysem kerülhetünk el.)
– De hidd el, én nem akartam… én egészen véletlenül cselekedtem. Belőlem az elfojtott düh tört most ki… Az egész az ördög cselszövése volt. Nem tehetek róla.
– Nem! Ebben tévedsz, drága hittársam. Ez nem az ördögtől való. Ez isteni útmutatás.
– Gondolod? – kérdezte megrettenve.
– Bizony az. Isten ezek által a törött ablaküvegek által akar figyelmeztetni téged, hogy ahelyett, hogy másokat bírálnál s figyelmeztetésekkel, sőt parancsokkal látnál el, előbb magadba kell nézned. Munkára sarkall… Mert nem elég óvni a szeminárium tisztaságát, részt kell vállalnod annak létrehozásában.
– De hát én mindent megtettem…
– Ez tévedés, testvérem.
– Nem… hidd el, nem az! – kiáltotta meggyőzni kívánó hangon, de én hajthatatlannak bizonyultam.
– A prefektus szerint te nem vettél részt a kápolnánk takarításában. A prefektus szava pedig szent és megkérdőjelezhetetlen.
– Óh Uram, nagy a te hatalmad. Én bűnös lélek – kiáltotta felpattanva és hajlongani kezdett a törött ablak előtt. Majd váratlanul abbahagyta és egészen más hangon fojtatta:
– Mi lesz, ha kiderül… hogyan lehet ezt úgy elintézni… szóval érted.
– Imádkozni fogok érted testvérem – mondtam, hogy megnyugodjon, de nem értem el célomat.
– Az kevés – szaladt ki a száján, aztán nyomban el is fehéredett.
– Kevés? – kérdeztem döbbenten, majd megrovó hangon folytattam: – Te, diakónus létedre nem ismered Damaszkuszi Szent János…
– De… csak… de miért? – bizonytalanodott el.
– Ő írja: „Az imádság a lélek felemelése Istenhez vagy a megfelelő javak kérése Istentől.” (Damaszkuszi Szent János: F. o. 3.24) Hát lehet ennél többet tenni?
– Nem, persze, hogy nem… Én is úgy gondoltam – felelte szolgalelkűen.
– Most pedig vezess a kápolnába! Egy óra van. Vagy az egyórai programot sem ismered?
– Dehogynem – kiáltotta büszkén. – Zsoltár! Bizony ám: zsoltár – tette hozzá vidáman.
Lényegesen rövidebb úton jutottunk vissza a kápolnába. Amikor megérkeztünk, már elkezdték a zsoltározást. Elképedtem, amikor megláttam a bent összegyűlt reverendás tömeget.
– Ez mind kispap? – kérdeztem kísérőmtől.
– Az ám! – súgta öntelten. Szavai jobban megrendítettek, mint annak az atyának a szúrós tekintete, aki közben hátrasandított.
– Gyere előre – javasolta társam.
– Nem – ellenkeztem. – Itt éppoly közel vagyunk Istenhez.
– A, nem azért – szólta ismét el magát meggondolatlanul, majd zavarba jőve rögtön hozzátette: – Izé, akkor bemutathatnálak a többieknek…
– Szó sem lehet róla – tiltakoztam.
– De igen – mondta és elkezdett cibálni a szentély felé.
– Fejezd be! – szóltam rá a kelleténél hangosabban, mire többen is hátrapislantottak a plébánosommal az élen; természetesen Anzelmus is csatlakozott ehhez az érdeklődő társasághoz, s hunyorításával mintha azt jelezte volna: ezért még számolunk.
– Én előremegyek. A diakónusok elöl vannak… – hallottam mellőlem.
Magamra maradtam a kápolna ódon falai között. Amint elnéztem az előttem összegyűlt zsoltározókat, az a nyomasztó érzésem támadt, hogy szörnyen egyedül vagyok itt. Szinte belém hasított a magány. Ebben az üres, egyhangú szemináriumi világban Eszter jutott eszembe és az a kegyetlen éjszaka.
Csendben feküdtünk egymás mellett a félig lehúzott redőnyű szobában, melynek plafonján időnként a kinti felvillanó fény árnyai futottak tova. Ereztem remegő kezét az ujjaim között, s hallottam, amint zihálva veszi a levegőt.
Féltem megtörni ezt a hallgatást, mert tudtam, hogy általa fájdalmat kell okoznom annak, akit szeretek.
– Miért hallgatsz? – kérdezte Eszter váratlanul. Képtelen voltam rögtön felelni. Aztán nagy nehezen rászántam magamat.
– El kell mennem.
– De még éjszaka van… A szüleim csak másnap ebédre jönnek vissza.
– Nem úgy értem. Nem úgy… – dadogtam, mire hirtelen hozzám bújt, szorosan és kétségbeesetten megölelt.
– Ne sírj – suttogtam esetlenül.
– Már nem szeretsz? – kérdezte olyan hangon, ami egyszerre volt vádló és reményvesztett.
– De… Szeretlek.
– Akkor nem értelek.
– Meg kell tennem – kezdtem határozottan, de elbizonytalanított, amit mondani készültem: – El kell hagynom téged…
– Elhagyni?
– Igen. Mert én most elmegyek, hosszú időre, nagyon hosszú időre és nem fogunk tudni találkozni. Nem önszántamból megyek, az élet kényszerít rá, egy fogadalom és a kilátástalanság. Nem kívánhatom tőled, hogy egy olyan embert szeress, akit évente csak néhányszor láthatsz.
– Hová mész? Hol leszel? – kérdezte elképedten.
– Nem mondhatom meg…
– Jogom van tudni! – kiáltotta.
– Börtönbe…- vágtam rá hirtelen.
– Börtönbe? – ült fel hitetlenkedve, majd elájult.
Olyan volt, mint egy rémálom. Abban a pillanatban döbbentem rá: elveszítettem. Ott feküdt előttem és kíméletlenül hallgatott. Hiába szólongattam, ő nem felelt.
– Eszter – ordítottam. – Eszter! Térj magadhoz! Nem hagyhatsz itt engem.
Fejemet vesztve rángattam, majd kétségbeesetten ütni kezdtem az arcát. Sokáig nem tért magához, s amikor aléltan újra kinyitotta a szemét, fátyolos tekintettel meredt rám, majd alig hallható, nyöszörgő hangon azt követelte: ne érj hozzám!
– Eszter… kérlek hallgass meg… én meg szeretném magyarázni…
– Már nem érdekel – fakadt ki zokogva. – Te mindeddig hazudtál nekem… pedig mennyire bíztam benned, mennyire hittem a boldogságunkban, mindabban, amivel hitegettél, a közös jövőben, s minden este lefekvés előtt azt tervezgettem… Szinte láttam magam előtt a kis házat, a kerttel… a szobánkat… Mennyit töprengtem rajta, hogy hogyan rendezkedjünk be, hogy milyenek legyenek a falak, a kerítés… Az egész életemet neked akartam… Mindent… és most egyszerre kiderül, hogy te egy utolsó börtöntöltelék vagy, egy bűnöző, akit már elítéltek, aki rendőrségre járt anélkül, hogy én tudtam volna róla. Pedig milyen őszintének ismertelek, a lelked oly tisztának, szépnek tűnt, miközben Mozartról beszéltél nekem, s miközben kedvesen szóltál hozzám, s az ölelésed is oly megnyugtató volt, a kezeid, amint az arcomat simogatták… hát gondoltam én arra, hogy ugyanezekkel a kezekkel te esetleg embert ölsz vagy hasonló?
– Nem öltem embert… és biztosíthatlak, hogy ezt az egészet…
– Hagyd abba! – üvöltötte hisztérikusan és gyenge kis ökleivel vadul nekem rontott. Elkaptam a csuklóját, de képtelen voltam megnyugtatni.
– Engedj el! Gyűlöllek! Érted? Gyűlöllek! – kiáltotta megvadulva úgy, hogy hirtelen olyan gyenge lettem, mintha magas láz gyötörne. Elerőtlenedve rogytam le egy székre és tébolyult tekintettel meredtem rá. Felfoghatatlan volt… még sohasem láttam ilyennek, s a leg-szörnyűbb álmomban sem feltételeztem róla ilyen kifakadást.
– Eszter – jajveszékeltem. – Eszter…
Rám nézett, akkor utoljára, s láttam az arcán tükröződni a megvetést és az undort. Egyszerre higgadt lett. Felállt és csomagolni kezdett. Kiment a fürdőszobába, aztán visszajött, megint elment valahová, odakint világosság lett, aztán kinyitotta a szekrényt, ahol a ruháim voltak. Kivette őket és belegyűrte az egyik táskába. Nem volt erőm felállni s utánamenni. Tudtam, hogy felesleges lenne minden vigasztaló szó, a magyarázkodásról nem is beszélve. Öntudatlan állapotban volt és ösztönösen cselekedett. Nem lehetett vele szót érteni. Egészen elborította az agyát a megrázkódtatás. A szavak már nem hatoltak el hozzá. Képtelen lett volna elhinni, hogy nem elítéltként záratom be magamat, s nem is rácsok közé… Csupán azért használtam ügyetlenül ezt a hasonlatot, hogy megértse, milyen élet várna ránk.
Hiába volt minden. Az erőm elhagyott, s hitevesztetten, a fájdalomtól szédülten nyitottam ki a házuk bejárati ajtaját, hogy örökre – akkor úgy véltem – elhagyjam a helyet, ahol némi boldogságban részesülhettem.
Amíg újra átéltem annak a hajnali távozásnak minden borzalmát, véget ért a zsolozsma. Erős izzadságszag térített végleg magamhoz. Biztosra vehettem a kisductor közelségét.
– Gyere előre, bemutatunk – mondta, s belém karolva vitt egyenesen a szentélybe.
Nem volt lelkierőm az ellenkezésre, s kiábrándultan, beletörődően mentem mellette.
– Most pedig kedves prefektus atya, spirituális atya és kispaptársaim, engedjétek meg, hogy bemutassam nektek Marcus kispapot, aki ezentúl körünkben fog tevékenykedni. Fogadjátok őt szeretettel, s legyetek vele az ő érdekében szigorúak, de megértők.
Felemeltem a tekintetemet, s mindenfelől kíváncsian pislogtak felém. Akkor álltam először szemben mindegyikükkel, s ők egyetlen személlyé egyesülve ültek velem szemben. Ők, legalább nyolcvanan, s én, egyedül. Néhány kivételtől eltekintve ez az állapot semmit sem változott szemináriumi életem folyamán, mintegy örök emléket hagyva bennem mindaddig, amíg élek.
– Engedjétek meg – hallottam a hangomat -, hogy felolvassak nektek egy részt a Bibliából – s hangtalanul a szószékhez mentem, s egy evangéliumi részt olvastam fel, amiben Jézus megjelenik az apostoloknak, s amit ebben a formában és helyen egyáltalán nem lett volna jogom felolvasni. Evangéliumot ugyanis csak felkent pap hirdethet.
– „Békesség nektek! Én vagyok, ne féljetek.” Zavarukban és félelmükben azt hitték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért vagytok megzavarodva? S miért támad kétely szívetekben?
Nézzétek kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja, mint nekem.” E szavakra megmutatta nekik kezét és lábát. De mivel örömükben még mindig nem hitték és még mindig a meglepetés hatása alatt álltak, megkérdezte tőlük: „Van itt valami ennivalótok?” – olvastam, s váratlanul, mintegy kegyelettől áldottan megkordult a gyomrom, úgyhogy gyorsan folytattam a döbbent tekintetek kereszttüzében: Adtak neki egy darab sült halat és lépes mézet. Fogta, szemük láttára evett belőle és a maradékot odaadta nekik. (Részlet Szent Lukács evangéliumából. (L. 24. 36-43))
Elképedt papi személyek között indultam el a szentélyből, végig a padsorok között. Úgy éreztem magamat, mint a vesszőfutásra ítélt katona, akit meztelenre vetkőztetnek, s a több száz társából álló sorfal között kell végigfutnia. Szinte éreztem a vesszők okozta fájdalmat, csak nekem a lelkemet botozták, s az elviselhetetlenebb volt.
Amint a kápolna bejáratához értem, hirtelen megszállottan menekülni akartam… Őrült módjára rohanni ki ebből az átkozott papi világból.
– Marcus! – hallottam magam mögött.
Hátrafordultam, az egész fekete ruhás embertömeg megindult felém, olyan ábrázattal, mintha nekem akarnának rontani. Anzelmus jött elöl, ő szólhatott utánam.
– Igen, testvérem – feleltem nyájasan és mindenre elszántan körbejártattam tekintetemet a többiek arcán.
– Gyere Marcus! Beszédem van veled.
– Nahát, ez igazán vigasztalóan hat rám.
– Vigasztalóan? – kérdezte bizonytalan hangon.
– Természetesen. „Régi barát a legjobb. Jakab király mindig régi cipőjét hozatta elő: az volt lábának a legkényelmesebb.” (J. Selden)
– Még nagyon messze vagyunk attól, hogy barátok legyünk. Azok után, ami a kápolnában történt, egyszóval azok után meg főleg nem hiszem, hogy…
– Elutasítod a közeledésemet? Ez lenne a keresztény lélek…
– Nem erről van szó… Dicsértessék spiri atya – mondta és meg-hajlással köszöntött egy idősebb papot.
– Szeretném, ha felkeresne ma este a cellámban – mondta fagyos hangon felém fordulva és emelt fővel távozott.
– Ez rosszat jelent – szólalt meg vészjóslóan Anzelmus. – Nagyon rosszat, ugye megmondtam. Mihez kezdesz most? Tudod, hogy el is tanácsolhatnak? Hová lesz a hivatásod? Ejnye, ejnye, egy ilyen apróság miatt elszúrni…
– Ha apróság, akkor miért kellene bármitől is félnem?
– Nem úgy értettem! Ne forgasd ki a szavaimat. Ez mégis csak hallatlan! – kiáltotta ingerülten és előresietett.
– Szegény Marcus – súgta valaki mögülem, majd mellém érve hozzátette: – Vitalius vagyok.
– Örvendek – nyújtottam neki a kezemet, amit sokáig nem engedett el.
– Anzelmussal ne foglalkozz. Nem éri meg a fáradtságot. Ő egy kicsit hibbant, mint annyian itt a szemináriumban.
– És Anzelmus szobatársa?
– Ulpitus? A kis lazoista? Hát ő sem normális!
– Lazoista szerzetes? Akkor meg mit keres itt?
– Csak volt. Szerintem kivágták onnan.
– Akkor ezek szerint a mi cellánk egy kolostor?
– Csak nem? – kérdezte döbbenten Vitalius. – Csak nem hozzájuk kerültél?
– Nagyon úgy néz ki.
– Szegény testvérem! Neked aztán kijutott.
– Ha nem akarsz megbolondulni, szerintem legyél minél kevesebbet a cellátokban. Nálam mindig menedéket találsz. Én egyedül vagyok.
– Szép kilátásaim vannak. De a lényeg, hogy az esti programom már megvan: a spirituális vendége leszek.
– Óh, a spiri atya nagyon rendes ember. Vele mindent meg tudsz beszélni. Velem is nagyon rendes volt, amikor idekerültem három éve.
– Hadd lássalak! Óh, milyen kedves kis pofid van – érintett meg egy ismeretlen kispap és meggyorsítva lépteit eliszkolt, s eltűnt az előttünk sétáló kispapok csoportjában, akiknek élénk beszélgetése állandó morajként jutott el hozzánk, akik már kissé lemaradtunk a többiektől. Csak néhány reverendás koslatott mögöttünk úgy, mintha szemmel tartanának minket.
– Ki volt ez? – kérdeztem megszédülve.
– Trajanus. Az erősebb nemhez vonzódik – súgta bizalmasán Vitalius.
– Sok, hogy úgy mondjam Trajanus érdeklődésű van közöttünk?
– Van egy pár. Velük ne érintkezz!
– Eszem ágában sem volt! – kiáltottam fel ingerülten.
– Nyugalom. Ne idegeskedj. Higgadtnak kell lenned, érzéketlennek, különben megbolondulsz itt. Ahogyan Severus öccse.
– Mi lett vele?
– Majd később elmesélem, barátom – nyugtatott, s közben átölelt. Szótlanul haladtunk néhány lépést a keskeny folyosón, majd kiértünk egy hatalmas előtérbe, ahonnan boltíves ajtó nyílott.
– Már itt is vagyunk. Ez a refektórium. Szörnyen éhes vagyok – jelentette ki Vitalius. Képtelen voltam az evésre gondolni, mert a hányinger kerülgetett.
– Gyere már – ragadott karon Vitalius. – Csak ránk várnak – súgta idegesen és befelé rángatott. A refektórium közepén aztán egy pillanatra ő is tanácstalanul megtorpant.
Amíg ő ide-oda kapkodta a fejét, körülnéztem a számomra mindaddig ismeretlen teremben, ahol négy hosszú terített asztal fogadott, a székek mögött, mint valami fekete szobrok, reverendások álltak. Szemben, éppen keresztben a többivel egy kisebb, de több mindennel felhalmozott asztal volt, néhány ismeretlen középkorú csuhás férfival, köztük a prefektus, a spirituális, na és a plébánosom.
Mindegyikük felénk fordult; nem éreztem feszélyezve magamat, csak abban a percben gyűlöltem valamennyit. Bámultak, azzal a különös tekintettel, amit akkor még nem tudtam megmagyarázni; csak később derült ki, hogy abban a percben, amint Vitalius kezét fogva előttük álltam, a legtöbben undorodtak tőlem, és megvetéssel figyeltek bennünket.
– Gyere, ott van még két hely – súgta bizalmaskodva Vitalius és az egyik csoporthoz vezetett. Beálltunk mi is az asztal körül állók közé. Úgy éreztem magamat, mint valami bábfigura, amit ide-oda rángatnak. Lehajtott fejjel várakoztam. Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni. Sokáig síri csend honolt a teremben, egyedül Anzelmus lihegését hallottam, miközben a kisductor bűze facsarta az orromat.
Végtelennek tűnő percek múltak el ebben a nyugtalan hallgatásban, aztán váratlanul – egy távolabbi asztalnál – valaki fennhangon imádkozni kezdett.
– Ámen – hörögték a többiek, amikor befejezte és leültünk.
– Mintha a főductor nem csengetett volna az ima előtt – jegyezte meg rosszallóan Anzelmus.
– Mostanában meglehetősen gyakran felejti el – tette hozzá sokat-mondóan a kisductor.
– Miért jöttél később Marcus? – fordult felém egy ismeretlen kispap és kissé méltatlankodva meredt rám.
– Elbeszélgettük az időt Vitalibussal – válaszoltam szándékosan félreértve a kérdését; erre az asztal távolabbi felében élénk susmogás támadt.
– Nem úgy értem, testvérem. Hanem, hogy ide, a szemináriumba miért jöttél később?
Felnéztem egy pillanatra, megláttam a kisductort, aki letette az evőeszközeit, és kérdő, várakozásteljes tekintettel egyenesen a szemembe meredt.
– Egyszer ezt is megtudod. Most egyél testvérem – feleltem nyájasan.
– Nem hiszek benne, hogy megtudjuk – kiáltotta a kisductor, aki egészen felingerelte magát. – Most mondd el!
– Nem hiszed, hogy egyszer minden kiderül? Pedig az Újszövetségben is benne van: „Semmi nem marad elrejtve, mi ki ne derülne, sem eltitkolva, mi ki ne tudódnék. Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el fényes nappal, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőről.”
– Máté 10, 26-28 – kiáltotta büszkén valaki.
– Pontosan – fordultam felé.
– Téged nem kérdeztünk Severus! – förmedt rá Anzelmus. Megnéztem magamnak Severust. Nem olyannak képzeltem el.
Egészen normálisnak tűnt, aztán Anzelmusra pislantva meghunyászkodva megszólalt:
– Értettem, Anzelmus. – Megrökönyödve néztem rá, aztán Anzelmushoz fordultam:
– Facile est imperium in bonis. (Könnyű a jó alattvalókat kormányozni. (Plautus))
– Hallod ezt, Ulpitus? – kérdezte Anzelmus és egy meglehetősen alacsony korosabb kispap felé fordult.
– Eh! Hagyni kell az ilyeneket! – legyintett amaz idegesen.
– A másik cellatársad – súgta Vitalius.
– Jól egymásra találtak ezek ketten Vitaliussal – jegyezte meg finnyásan az Ulpitussal szemben ülő reverendás.
– Meghiszem azt – hallottam a távolból.
– Hamar egymásra találtatok, Vitalius! – kiáltotta egy másik gúnyosan.
Vitaliusra pillantottam: szánalmasan nézett ki, a feje teljesen vörös volt, az arca feldúlt és egész testében remegett. Akkor nem tudtam mire vélni ezt az egészet, csak később döbbentem rá, hogy valójában milyen rettenetes helyzetbe kerültem általa.
– Egyél – mondtam neki csendesen. – Ne foglalkozz vele, mit fecsegnek.
– Olyan jó, hogy mellettem vagy – hebegte és szolgálatkészen enni kezdett.
– Kis figyelmet kérek – ordította el magát egy testesebb férfi, aki a prefektusék asztalánál ült.
– Ő a vicerector – dünnyögte Vitalius.
– Csendbe legyetek! – utasított bennünket Anzelmus.
– A refektóriumba jövet a folyosón furcsa dolgot tapasztaltam. Ha jól emlékszem kihirdettük, hogy az építkezés ideje alatt lehetőleg ne nyitogassák az ablakokat. Ezért volt érthetetlen számomra az a helyzet, amivel szembe találtam magamat a folyosón.
– Mi történhetett? – sisteregte a kisductor.
– Egy törött ablakkal, uraim. Van maguknak fogalma arról, hogy mennyibe kerül egy ilyen ablaküveg? Kérdezem tehát, ki törte ki? Álljon föl az, aki kitörte az üveget. Most azonnal. Mert kispap volt, az biztos, más nem lehetett. Nos? Nincs senki, aki magára vállalná?
Már éppen fel akartam állni, amikor Severus felpattant.
– Én vagyok a hibás, vicerector atya. Én nyitottam ki, mert rosszul éreztem magamat.
Döbbenettel néztem rá, és nem értettem, miért vállalt olyasmit magára, amit nem ő követett el. Tekintetemmel a diakónust kerestem. Hamarosan meg is találtam: a főductor mellett sunyított.
– Severus! – kiáltotta élesen a vicerector. – Étkezés után várom a cellámban.
– Igenis atyám – hajlongott Severus, majd visszarogyott a helyére.
– Egészségükre – mondta a vice, mire mindenki felpattant és a főductor belekezdett az imába.
– Ámen. Megint nem csengetett! – sutyorgott Anzelmus dühödten.
– Ámen.
– Ámen.
Az ebéd véget ért. A tisztelendő atyák kisebb csoportokra osztódva megindultak kifelé.
– Severus! Severus.
– Tessék.
– Várj, kérdezni akarok tőled valamit – mondtam és odamentem hozzá. Közben meghallottam a kisductor értetlenkedő hangját, amint valakitől azt kérdezi: Vajon mit akarhat tőle?
– Szeretnék beszélni veled…
– Sietnem kell a vicéhez. Ne haragudj, majd később – felelte szerényen és elsietett.
Elindultam felfelé a többiek után és azon töprengtem, hogy mi vezérelte ezt az elesett Severust, hogy magára vállalja azt, amit nem is ő követett el. És egyáltalán – vetődött fel bennem egy másik kérdés -, honnan tud az egészről?
– Marcus! – ragadott karon Vitalius. – Nincs kedved sétálni egyet a kertben?
– Egy kis friss levegő bizony nem ártana. Úgyis beszélni akartam veled.
– Remek! Akkor induljunk.
– Ez a Severus eléggé különös alak – jegyeztem meg, amikor kiértünk a kertbe, ahol már befejezték a munkát.
– Furcsa. De miért kérdezed?
– Történt ma valami, amiről ő nem tudhatna és mégis…
– Ezen ne csodálkozz! A papoknál nincs titok. A legapróbb eseményről is tud mindenki.
– Igen, de ez más, mint a többi – feleltem és nagy vonalaiban elbeszéltem neki a diakónussal történt esetet.
– Ez érdekes – hümmögött. – Donutius diakónus szörnyen jellemtelen alak!
– De Severus… Azt ígérted, elmondod, hogy mi lett az öccsével.
– Bocsáss meg kedvesem, de most el kell rohannom – hadarta izgatottan. – Eszembe jutott valami, amiről megfeledkeztem.
Egyedül maradtam a félig feldúlt kertben, ahol mindenfelé deszkák, kőtörmelékek, állványok és más építkezéshez szükséges kellékek voltak. Nagy nehezen sikerült találnom egy padot, ami épen maradt és sikeresen megőrizte eredeti funkcióját.
Alig ültem ott néhány percig, amikor valahonnan a hátam mögül előkerült egy reverenda és egy fej.
– Szervusz Marcus. Megengeded, hogy leüljek? Tiberianus vagyok.
– Ha kedved van hozzá.
– Tudod, szeretnék barátokra lelni. És a legjobb lenne, ha olyan barátra lelnék, aki velem egykorú.
– Miért fontos ez?
– Tudod, van nálunk egy káplán… és szóval ő mondta, hogy amikor ő volt szeminarista… akkor, szóval érted.
– Hogyne érteném – feleltem.
– Nos ez a mi tiszink, már engedtessék meg, hogy így beszéljek róla, de mi nagyon jóban voltunk, ráadásul tegezőben is vagyunk… szóval ő mondta nekem, hogy amikor bekerült a szemináriumba, belekezdett egy elmélkedésbe… egy kispaptársával közösen.
– Elmélkedésbe? – kérdeztem csekély érdeklődéssel.
– Bizony ám! – kiáltotta örvendező hangon. – R Csávossy Elemér S. J. a „Szent Vérről” szóló elmélkedésekbe.
– Felettébb érdekes lehet.
– Bizony az. Ugyanis ez a kilencnapi ájtatosság…
– Kilencnapi?
– Igen, ez az elmélkedés egy kilencnapi ájtatosság keretében zajlik, és ha ma elkezdenénk… Ugye nem bánnád, ha ma elkezdenénk…
– Persze hogy nem. Sőt! De el vagyunk vele késve…
– Hogyan? – ijedt meg Tiberianus.
– Igen, mert a te káplánod a bekerülésekor kezdte, te pedig már egy ideje itt vagy. Rólam nem is beszélve.
– Hát igen, ez eléggé nagy gondnak látszik.
– Írnod kellene annak a káplánnak és megkérdezni, hogy most mitévő legyél, mert mégsem lehet, hogy egy ilyen fontos ügyben magad döntsél.
– Mennyire igazad van Marcus! Mennyire igazad! – kiáltotta elismeréssel.
– Hát én most mennék is – jegyeztem meg és felálltam.
– Én is indulni készültem – mondta, mintegy felajánlkozva.
– Az igazság az, hogy nem tudom, helyes-e, ha…
– Ha veled végzem ezt az ájtatosságot? Óh, emiatt ne aggódj. A gondviselés hozott össze bennünket. Éppen itt kint guggoltam az egyik bokorban és könyörögtem, hogy jelet lássak, valakit, aki…
– Félek, hogy rossz bokorból néztél ki.
– Nem! Ez számomra bizonyosság! – kiáltotta hévvel.
– Hát, drága Tiberianus, ez egy circulus vitiosus. Sajnálom, de az.
– Micsoda? Nem értelek. Milyen cirku?
– Arra értettem, hogy nem megfelelő az okoskodásod, hiszen amit be akarsz bizonyítani nekem, az nem más, mint amit bizonyítékképpen használni akarsz. Érted?
– Nem – felelte őszintén.
– Pedig egyszerű. Nem én vagyok a kiválasztott.
– Persze, hogy nem te vagy. A zsidók a kiválasztottak!
– Nem erre gondoltam. Hanem, hogy nem én vagyok az, aki kiválasztatott arra a megtisztelő feladatra, hogy veled együtt végezze a Csávossy-féle kilencnapos ájtatosságot.
– De igen! Érzem. A szentlélek…
– Rendben van Tiberianus. Rendben – egyeztem bele, látva, hogy drága testvérem meggyőzésére a legkisebb esélyem sem volt. – Elvégezzük.
– Alleluja. Áldott az Úr.
– De nem most.
– Hogyhogy nem most? Én azt hittem, hogy már itt elkezdjük. Nézd, itt is van nálam… – kiáltotta feltüzelve és zsebéből előkapott egy kis füzetet.
– Nem! A Szentlélek által mondom ezt neked Tiberianus. Előbb levelet kell váltanod e kényes ügyben a káplánoddal.
– Úgy véled?
– Tudom – mondtam, de már előre láttam, hogy ez nem lesz elegendő indok, amikor egy váratlanul feltűnő kispap személyében a Megváltót véltem felfedezni.
– Azonnal menj a vicéhez – kiáltotta abban a pillanatban, hogy meglátott. Megörültem a menekülésnek.
– Tiberianus testvér, lám, szólít a kötelesség. Bármennyire fájlalom, itt kell hagynom téged. Jövök, Anzelmus! – kiáltottam a jövevény felé. – Jövök már.
– A vicerector hívat! Szörnyű dolog történt – hadarta lihegve.
– Nem értelek – mondtam csodálkozó arckifejezéssel.
– Azonnal rohanj! Rohanj! Többet nem mondhatok!
– De hová?
– A rektori fogadószobába.
– Elkísérnél? Félek, nem találok oda.
– Engem küldtek. Most, hogy megvagy, el sem engednélek, amíg oda nem érünk – mondta fontoskodva.
– Értem küldtek? – kérdeztem már az épületben. – Valami baj van?
– Az nem kifejezés! Olyan szerencsétlenség, hogy…! Meg is kérem a rektort, hogy helyezzen át egy másik cellába… ha ugyan egyáltalán itt maradhatsz.
Anzelmus feldúltsága megijesztett. El sem tudtam képzelni, hogy mit követtem el, amiért ilyen sürgősen hívatnak. Miközben fejvesztetten és szótlanul rohantunk egymás mellett, igyekeztem felidézni az elmúlt órák eseményeit, és azt a halálos bűnt, amit valószínűleg elkövettem, amiért most ítélőszék elé cibálnak, s amiért vezekelnem kell.
– Miről van szó? – próbálkoztam végső elkeseredésemben, de Anzelmus hajthatatlan maradt.
– Semmit sem mondhatok. Szörnyű dolog az, amit műveltél Marcus, úgyhogy én nem is akarok tovább… De már itt is vagyunk, hála istennek. Áldott legyen az Úr!
– Bizony áldott! Anzelmus, drága testvérem, egy percre csak…
– Mit akarsz? – förmedt rám, de a keresztényi megbocsátást gyakorolva annyira hajlandó volt, hogy a pillanat tört részét nekem szentelve megálljon és rám figyeljen.
– Nem lehetne, hogy együtt elimádkozzunk valamit a lelki üdvömért?
– Szó sem lehet róla – torkollt le, és kinyitotta a kulcsra zárt folyosó bejáratát, majd miután belökött, gondosan bezárta azt. Vagy háromszor ellenőrizte, hogy sikeresen hajtotta-e végre ezt a tevékenységet, s amikor meggyőzte magát, ahhoz az ajtóhoz lépett, amin a kisductor vezetésével, a plébánosommal léptem be reggel. Aztán mély levegőt vett s csak ezután kopogtatott.
– Dicsértessék vice atya! – köszönt behízelgően hajlongva Anzelmus. – Meghoztam ezt a szörnyszülöttet.
A vicerector rosszalló tekintettel felpislantott rám, majd ismét Anzelmus felé fordult.
– Maga jöjjön be, Anzelmus – parancsolta, mire kispaptársam boldogságban úszva, alázatosan, lábujjhegyen beslisszolt. A vice anélkül, hogy rám nézett volna, becsukta az ajtót. Sorsomba törődötten, fel alá járkálva vártam a végzetem. Már lemondtam arról, hogy megértsem mindazt, ami körülöttem történt. Az idő azonban feltartóztathatatlanul múlott. Nem sokra rá megérkezett a spirituális is, aki szintén nem méltóztatott észrevenni, s a köszöntésemet sem hallotta meg. Közben beesteledett. Amikor néhány óra múlva feltűnt a prefektus, és eltűnt a fogadóhelyiségben, már rogyadoztak a lábaim a fáradtságtól. A körülöttem lévő világ teljes közönnyel volt szerencsétlen sorsom iránt. A szűk folyosón egyetlen olyan bemélyedés, ablakpárkány nem volt, ahol kicsit megpihenhettem volna. Annyira elkeseredett lettem ettől a véget nem érő várakozástól, hogy kínomban lefeküdtem a jéghideg kövezetre.
– Maga mit csinál itt? – kiáltotta elképedve és felháborodva a néhány óra múlva kilépő vicerector.
– Azt hiszem, elájultam – jegyeztem meg.
– Nocsak! Na jöjjön be azonnal!
Erőtlenül tápászkodtam fel. A szemem nehezen szokta meg a félhomályt, úgyhogy csak tapogatózva tudtam követni a vicerectort. Odabent az erős fénytől hirtelen megszédültem.
– Részeg maga? – kérdezte gúnyosan valaki.
Igyekeztem a hang irányába fordulni és megkeresni azt, aki feltette nekem ezt a kedves kérdést.
– A szemináriumi ítélőszék előtt állsz, fiam! – ordította el magát valaki.
– Igen? – kérdeztem bambán. Közben a szemem hozzászokott a hirtelen változáshoz, s így körül tudtam nézni a teremben, ami kétségkívül a rektori fogadóhelyiség volt, a papokat ábrázoló festményeket is megismertem.
– Ott – jelentette ki egy határozott hang. – Egy nagyon kényes ügyben hívattuk ide – folytatta a prefektus. – A szeminárium eddigi fennállása óta még nem történt ilyesmi. Egyik leendő pap sem vetemedett olyan tettre, amit te rögtön az első napon méltóztattál elkövetni. Gondolom, tudod, miről van szó.
– Az igazat megvallva, s ezért elnézésüket kérem…
– Nem volt elég tízórai gondolkodás? – kérdezte a vice. Tíz óra? – kérdeztem magamtól. Ezek szerint a folyosón töltött várakozás mindössze ennyi ideig tartott volna? Mire volt jó ez az egész? Ezek szerint már éjszaka van?
– Nem hallottad, amit a vice atya kérdezett? – üvöltött rám a prefektus.
– Éjszaka van? – kérdeztem kábán.
– Itt mi kérdezünk! Válaszolnál végre?
– Nem tudom, miről van szó – feleltem csendesen.
– Nem tudod? Halálos bűnt követ el, és nem tudja.
– Megöltem valakit? – kérdeztem nem annyira komolytalanul, mint aminek akkor látszhatott.
– Ezt a pimaszt – sutyorogta maga elé dühödten Anzelmus, miközben a fejét csóválta.
– Hajlandó bevallani amit tett?
– Mindent elismerek. Mindent! – kiáltottam végső elkeseredésemben.
– Mondja el, mi történt. -Mi történt?
– Igen, azt, ha nincs ellenére! Szeretnénk, ha a saját szájával mesélné el azt, amit mi már tudunk.
– Nos, kérem, az eset a következőképpen történt. A kertben találkoztam Tiberianusszal, aki arra kért, hogy végezzem el vele a Csávossy-féle kilencedet. Amire én nemet mondtam.
– Magának az P. Csávossy Elemér S. J.!
– Ja igen. Persze. Szóval én nemet mondtam Tiberianusnak, mert nem érzem még lelkileg eléggé felkészültnek magamat arra, hogy ilyen mély elmélkedésekben társa lehessek Tiberianusnak. Egyszóval…
– Ne erről beszéljen!
– Nem tudom, miről kell. Én csak megpróbálom felidézni mindazt, ami ma történt velem, hátha eszembe jut valami. Hátha megértem, hogy miért is vagyok itt, hogy mivel vádolnak… bizonyára jogosan.
– Miféle hang ez, kérem?! – pattant fel a vicerector tajtékozva.
– Alázatos szeminarista hangnak vélem – feleltem higgadtan.
– Azonnal takarodjon innen! Még most hagyja el a szemináriumot – üvöltötte a vice atya teljesen elveszítve a fejét.
– Nem zavarhatjuk el – suttogta a prefektus a vicerector fülébe.
– Akkor magánzárkába vele! Anzelmus! Vigye innen ezt a sátánfajzatot.
Anzelmus szolgálatkészen pattant fel, és ördögi erővel ragadott meg.
– Kifelé, bitang! Kifelé, átkozott! – szitkozódott. Egy sötét, ablaktalan, állott levegőjű pincehelyiségbe vonszolt, s miután a földre lökte elgyengült testemet, nagy erővel vágta be az ajtót, amit ugyanolyan gondosan zárt rám, mint kora délután a rektori fogadóhelyiség folyosójának egyetlen ajtaját.
Hullafáradt voltam, de sokáig képtelen voltam elaludni. A pincében rettenetesen hideg volt, és a szagtól émelygett a gyomrom. Ugyanakkor az éhség is kínzott, hiszen ebéd óta semmit sem ehettem, s akkor sem túl sokat, mert étvágytalanul ültem asztalhoz.
Dideregve, összekuporodva feküdtem a hideg földön. A tehetetlenség érzete elviselhetetlennek tűnt. Nem értettem, hogy mi történik velem, azt meg főleg nem, hogy miért. Kábult voltam, így nem voltam képes rá, hogy tiszta fejjel gondolkodjak, s keressek megoldást erre a rettenetes helyzetre. Azokban az átkozott órákban szerettem volna Észterre gondolni, de még ez sem sikerült.
Elhagyatottan feküdtem a szeminárium egyik eldugott pincéjében, távol a világtól, elszigetelten, magányosan, s akkor életemben először gondoltam, mint lehetséges menekülésre, a halálra…

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad a könyvemből ezt a részletet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.

Barátsággal, Malota László