Category Archives: Novellák

A szép pultoslány

– Olyan régen találkoztam ilyen tiszta tekintetű lánnyal, akinek ha a szemébe nézek a körülöttem lévő világ köddé foszlik, és nem érzem, hogy egy sörhabtól ragacsos pulton könyökölök. Megszűnnek a körülöttem álló, üres tekintettel maguk elé bambuló unalmas arcú férfiak, akik az alkohol mámorában feloldódva bátrabb próbálkozásokat is magukénak éreznek ha hozzád szólnak. Félreérthetetlen célzásokkal, ezerszer elcsépelt közhelyekkel igyekeznek kicsalni a telefonszámodat, remélvén, hogy primitív vágyaik tárgyaként beteljesülnek elképzeléseik, amik a te szépségedből fogantak. Félek, a helyzet ami adódott most nekem itt ebben a füstfelhőben úszó romkocsmában, a hátulról nekem jövő alkohol után türelmetlenül áhítozó emberek előtt, elég sekélyes helyzet ahhoz, hogy elmondhassam neked, amit érzek, leírva a fényt, ami arcodra hullva remegőn tovasiklott most, miközben a mellettem álló fiatalember áthajolva a pulton rendelt: “Két kisfröccsöt légy szíves”. – Türelmesen várom, amíg Timi, a szép szőke pultoslány beteljesíti eme férfiú óhaját, és hozzájuttatja a hőn áhított nedűhöz. Miközben nézem őt, munka közben azon töprengek, hogy mi az ami annyira megfogott benne tegnap, amikor először láthattam, és mi az ami kiváltja belőlem ezt a mérhetetlen őszinteséget, és ami miatt nem zavar, hogy ennyire kiadom magamat. Merengésemből az ő érzékien lágy csillogású hangja ragad magával, örömmel tudatván, hogy újra tud rám figyelni, így folytatom:
– Arra vágyom, hogy a félhomályos szobában az ágyon ott feküdjél mellettem, és gyönyörködhessek benned. Furcsa egy kívánatos nőnek azt mondani, hogy mindez beteljesítené a vágyamat, és arcod gyengéd érintése, tested hajlatainak lágy, alig érzékelhető hullámzása, ívelt körvonalaidat körbeölelő fény árnyékának látványa boldoggá tenne. Gyengéd csókot lehelnék a homlokodra, lezáruló szemhéjadra, és mindebből mégsem hiányozna a teljesség. Persze mindez csupán olyan álom, ami nemsokára szertefoszlik, amikor bejelented, hogy több éve boldog párkapcsolatban élsz. De akkor is olyan hevületet ébresztettél bennem, ami kellemes forrósággal töltötte el a lelkemet visszaadva a reményt a szerelemre, amire az utóbbi évek alatt megéltek miatt már teljesen alkalmatlannak véltem magamat.
– Nincs barátom, ugyanis két hónapja szakítottunk – mondta halkan de ekkor meghitt világunkba érzéketlenül újra betört egy cigarettát vásárolni szándékozó nő, aki képtelen volt eldönteni, hogy valójában melyik márkájúval szándékozza mérgezni magát.
Oldalról ránéztem és szerettem, igen, a remény most más színben láttatta velem a körülöttem lévő világot, és legszívesebben megöleltem volna őt.
– Te vedd meg az egyiket én megveszem neked a másik fajta cigit – fordultam felé.
– Te észnél vagy arc? Be vagy papírozva? – kérdezte kidülledő szemekkel.
A gondolataimba való visszatéréssel azonnal kiszakítottam magamat ebből az alantas hangvételű társalgásból és a jövő boldog képeit alkottam meg képzeletemben, látva magam előtt a Ráday utca egyik teázójának emeletén a félreeső sarkot, ahol a gyertyák fényénél teát iszom Timivel, miközben óhatatlanul is összeér a szűk helyen a térdünk… Két tenyerébe fogja a meleg, illatos párát sóhajtó hevült teáscsészét, és rám mosolyog.
– Szerda este nem dolgozom – suttogja Timi egészen közel hajolva az arcomhoz.
Azon a vissza nem térő szerda estén, mintha az egész Ráday utcai teázó galériáját betöltötte volna a bensőséges melegség, ami olyan erőteljesen sugárzott Timiből, aki egészen közel hozzám egy matracon ülve égszínkék szemeivel veszett el a tekintetemben. A szája előtt tartott teáscsészéből halovány gőz szállt felfelé, hogy e tiszta arc még igézőbben ragyoghasson. Azokban a pillanatokban értettem meg, hogy a nő a létezés beláthatatlanul teljes misztériumának őrzője, a fogantatáskor istennőként méhében, az idők kezdete óta ismételten megteremtvén a világot. Miközben a nőiesség igazi jelentőségében feloldódtam, bűnbánattal hajoltam közelebb, bízván, hogy megbocsátást nyerhetek, addigi életemben megesett női lelkek megsebzéséért, amiket legtöbbször tudatlanságomban, akaratlanul ejtettem.
– Olyan furcsa most az arcod, és a tekinteted zavart tükröz – jegyezte meg kissé aggódva.
– Lehetséges – válaszoltam nagyon halkan. – Azt hiszem a te lényed által világosulhatok és tisztulhatok meg, hogy a mai naptól más szemmel tekinthessek a nőkre, és nagyobb tisztelettel fordulhassak feléjük.
– Máris más nők felé akarsz fordulni? – kérdezte nevetve.
– A te angyali feddhetetlenségű kisugárzásod értette meg velem, milyen isteni csoda a nő, és mi férfiak mennyire nem vigyázunk erre a teremtésre, s csak saját önző vágyaink beteljesülését látjuk benne. Ráébresztettél, mennyire kevés az a gyengédség, odaadás, amivel a legtöbb férfi, velem együtt természetesen, a nő felé fordul.
– Remélem tényleg jó hatással lehetek rád – mosolyodott el.
– Valami különös kegy által ma este ráébredhettem, hogy mennyire nem ismerem a nőket, és mennyire nem láttam a férfi ösztöneimtől, amik egyre vadabbul hajtottak egyik nő öleléséből a másikéba.
– Ezek szerint nem éltél visszafogott életet.
– Felfokozott életet éltem, a szenvedély magával ragadva vakított el, megfosztva az érzések mélységétől, a közelség varázsától, a lelki egyesüléstől. Legyőzhetetlen, állandóan újrateremtődő vad vágyak hajtottak, hogy folyamatos zakatolásukkal, akár a száguldó expresszvonat elvigyenek az igazi értékek mellett, melyek rám várva ott csillogtak a falusi vasútállomások gyéren megvilágított fénytelen peronjain, remegő kezüket nyújtva felém, igyekezvén megértetni velem, hogy meg kell húznom a vészféket, és le kell szállnom a szürkeségnek látszó létbe, hogy egy átvirrasztott éjszakán meglelhessem csillogásukat. Szerény körülményű, messziről egyáltalán nem is észrevehető kis házacskákban lelhettem volna csak rá a megkerült boldogság megannyi gyémántjára, amit azelőtt sohasem ismerhettem meg, hiszen csak a pompázó kivilágított állomásokat láttam, a fényárban úszó csillogást, amikben ott rögtön megkaptam a boldogságot, vagyis mindazt, ami parányi része csak a boldogságnak. Határtalan egyszerűségemben, úgy véltem, csak a nagy csarnokok onthatják a szépet, és érdemlik meg a jót, a kiváltságosok gazdagságában, mialatt az igazi kiváltságosok messze földeken, falusi állomásokon szerényen meghúzódva emelkedtek a mennyország felé, csendesen ülve a kopott vakolatú ház előtti festék nélküli padon. Amint itt ülök veled látom csak, hogy milyen jelentéktelen része ez a teljességnek.
– A boldogság teljességének nincsenek határai – jegyezte meg Timi szelíden.
– Tökéletesen látom magam előtt a körvonalait. A te lényed egésze maga a beteljesült boldogság.
– Hiszen nem is ismersz.
– Amit ismerek, az elegendő ahhoz, hogy így érezzem. És ahhoz, hogy a parázs lánggá dagadjon elég egy kósza, váratlanul feltámadó szellő, ami életet lehel a tűzbe, hogy lángnyelvei beboríthassanak akár egy egész várost. Azonban valóban igazad van, hiszen határtalan még mindaz, amit benned minden új pillanatban fellelhetek, apró szikrákat melyek a szívemben lángolnak fel. A pillanatban ami ezerszer is újra születik ha találkozol velem.
– Találkozom veled – hallottam a tündér hangját, és éreztem, mialatt szavai belevesztek az illatos teapárás levegőbe, hogy hirtelen kiteljesedik lelkemben a világ, minden csodájával, magasztos érzésével, idilli képeivel. Újjászületésem áldott perceit élhettem át, feloldódva és beleveszvén a boldogság lágyan simogató, felhevült testemet gyengéden körülölelő mindenségében.
Amint újra beleittam a teámba, különös ízét egészen másképpen éreztem, mint néhány perccel azelőtt, és üdesége kellemes forrósággal járta át a testemet. Valami csoda folytán, amit a mellettem ülő szép szőke pultoslány keltett életre létezésével, ott a Ráday utca teázójában, minden külső beavatkozás nélkül újra megszülethettem, egy új világra, amit bár jól ismerek, de mégis megannyi csodáját fedezhetem fel a szeretett lény által, akár az idők végezetéig…

 

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.

Barátsággal, Malota László

Forró nyári éjszaka

 Annak a soha vissza nem térő, csillagfényes forró nyári éjszakának emlékét hagyom beleveszni a múlt sűrű ködébe, mert emléke fájdalmat szül a megfoghatatlan boldogság helyett, ami akkoriban még átjárta egész testemet… Engedem, hogy homályos képpé alakuljon a tizenöt éves szőke hosszú hajú lófarkas lány gyermekien nőies arca, tekintetének odaadó naivsága, remegően tapasztalatlan karjainak ölelése. Most utoljára idézem fel mindazokat a felkavaró éji órák álomszerű perceit, melyek után édes harmatával fonódott körénk a hajnal, mialatt hanyatt feküdtünk az illatos deres fű friss párájában.
Azóta sem szeretett úgy senki, mint az a lány, ártatlan tiszta szívvel, végsőkig kitárulkozó odaadó lélekkel. Akárhogy is, az az idő már nem térhet vissza, az a perc tovaszállt, és az idő múlik, mind távolabb sodorva erős árjával, hiába kapaszkodom, nincs maradás.
– Furcsa, hogy éppen ebben a házban laktok – mondtam Barbinak, amikor megállt a kapujuk előtt. – Tudod annak idején, még egészen kicsi gyerekként, amikor a nagyszüleimnél nyaraltam minden nap elbicikliztem ide, és megcsodáltam ezt a házat, amit akkoriban kezdtek el építeni. Gyakran álmodoztam róla, hogy egyszer majd megveszem, és itt fogok lakni.
– Ez egy elátkozott ház. Aki elkezdte építeni, annak elfogyott a pénze és nem tudta befejezni. Aki megvette tőle, az eladósodott. – Néhány pillanatra elhallgatott, majd szomorú hangon folytatta: – Apukámnak is ez a ház volt az álma, de pár hétre rá, hogy beköltöztünk letartóztatták.
Lehajtott fejjel, bánatosan nézett maga elé, mire önkéntelenül közelebb léptem, magamhoz öleltem, majd megsimogattam az arcát.
– Lassan két éve, hogy börtönben van, és nem láttam – jegyezte meg elfúló hangon.
Megfogtam a kezét és gyengéden magam után vonva elindultam az alsóvárosi iskola felé. Nem sokkal később az udvarán felültünk egy pad háttámlájára, és a csendes éjszakának neszező hangjai között szótlanul fogtuk egymás kezét. Azon az éjen valami megmagyarázhatatlan vágytól vezérelvén beavattuk egymást a legbensőbb titkainkba, kitárulkoztunk, nem foglalkozva vele, hogy teljesen kiadjuk magunkat a másiknak.
– Még senkinek nem mondtam el ezeket. Nem tudja senki csak te, hogy mit éreztem amikor kiderült, hogy az apámat a határnál letartóztatták és börtönbe került – mondta végül Barbi elakadó szavakkal.
Hálából megsimogattam a haját, majd átölelve magamhoz vontam, fejét a vállamra ejtette és sírni kezdett. A megkönnyebbülés könnyei méltóságteljes lassúsággal csorogtak le az arcán és hullottak az ölembe. A megtisztulás perceit követően gyengéden megemeltem a fejecskéjét, magam felé fordítottam és zsebkendőmmel megtörölgettem a hajnal fényében ragyogó bájos arcát. Tiszta, még kissé szomorkás pillantása odaadó, boldog tekintetembe fonódott, és ajkaink akaratlanul közeledtek egymáshoz…
Még nem világosodott ki teljesen amikor egymás mellé fekve az üde fűben, kéz a kézben bámultuk az égboltot, várva a reggel feljövetelét, az új nap kezdetét, amit az együttlét örömében, a másik szeretete által egészen más érzésekkel, felszabadultan, teljesen más emberként fogadhattunk. Azóta sem láthattam többé olyan szépnek a reggelt…

 

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.

Barátsággal, Malota László

Mojse rabbi vétke

A nagyapámnak, aki örökre Auschwitzban maradt

 Auschwitzban több mint húsz éve nem száll fel kékesfekete kormos füst a krematóriumok magas, ívelt kéményein át. A barakkok, őrtornyok, börtönbunkerek, gázkamrák között gaz és fű nő. A kivégzéseknek, elgázosításoknak, likvidálásoknak, szelektálásoknak vége. Már nem érkeznek új transzportok, az őrházak üresek, a raktárakba nem kerül új holmi. A halál, a szenvedés, a gyilkolás színhelyére ráborult a magány és az emlékezés. Azok közül akik átélték mindazt a poklot, amit ez a csendes hely magában rejt, már alig-alig él valaki. A halottak kékesfekete gőzként térnek vissza a táborokba, hogy az idők végezetéig el ne szabadulhassanak.
Teofil Dabrowsky oberkápó emlékezete sokat megőrzött közülük. Most, hogy húsz év után hazatért, az azt jelentette: a túlélőkre éppúgy emlékezett, mint azokra, akik őmiatta örökre Auschwitzban maradtak. Magabiztosságából mit sem vesztve, kihívóan végignézett a számára silány terecskén, és kihúzva magát, a kocsi tükrébe pislantott. Miközben lesimította a haját, szája fölényes mosolyra görbült.
– Ugyan ki merné idetolni a szutykos képét az én kocsimhoz? Hisz senkiháziak ezek hozzád képest Teo! Megtiszteltetés nekik, hogy eljöttél hozzájuk. A táborban mind a lábad előtt hevert volna, és könyörögve, megalázkodva hajlongtak volna előtted, Dabrowsky oberkápó előtt, akitől a legjobban tartott minden büdös zsidó, olyanok, mint Obojski. Nocsak nem ő az ott? Rosszul látok? Hát mégis ő lenne az, a nagy terveket szövő Obojski? A mintagyerek, a mintafogoly? A senki! – Miközben erre gondolt ingerülten felröhögött, majd meglátva a két alakot, a zsinagóga ívelt bejáratában, fuldokolni kezdett.
– Oda kellene mennem, mégiscsak a szüleim! – mormogta de már abban a percben meg is változtatta az elhatározását. Az undor és a szégyen erősebb volt ennél a hirtelen elérzékenyülésnél.
– Ugyan mi ütött belém! Nem ők neveltek ilyennek? Méltán szenvednek. Hová süllyedtem a szentségit?!
Átnézve a szülein a téren ácsorgók felé fordította fürkésző tekintetét. Amikor több arcot is felismert, szörnyen megdöbbent, és testét ijedség keltette remegés járta át.
– Biztosan gyűlölnek – futott át az agyán a gondolat, amin meglepődött.
Pedig ez az antipatikus viselkedés teljesen logikus, megalapozott volt, mivel annak idején ebből a városból rengeteg zsidót deportáltak az internálótáborokba, ahonnan ugyan kevesen tértek vissza, de azért akadtak ilyenek, és ők tudták, hogy Dabrowsky milyen embertelenül bánt a többiekkel.
Főleg Obojskitól hallhattak sokat, aki jó ideig egy barakkban sínylődött vele. Elmesélte, hogy Dabrowsky élvezettel verte őket, örömmel figyelte elgyengülésüket, és büszkén leste, amint a hullaszállító foglyok a tróglira hányták a hullájukat. A krematóriumokban dolgozókkal bizalmas kapcsolatban állt, hogy olcsón megszerezhesse a halálba kínzott társak féltve rejtegetett értékeit.
Ha aranyfogakra lelt: egy fogóval, amit erre a célra rekvirált kirángatta, megelőzve a tábori hullaházban dolgozó fogorvost. Általában azokat a foglyokat egzecíroztatta, akiknek pénzük vagy valamilyen vagyontárgyuk volt. Nem kímélt senkit, nem tett különbséget, sanyargatta, ütlegelte a gyerekkori pajtásait is. Most pedig, húsz év után, pöffeszkedve, alteráció nélkül, feloldozásra várva visszatért.
Az egyik csoportból egy férfi észrevette a szokatlan látogatót, fejével a kocsi felé intve mondott valamit a társainak, mire közülük többen is hátranéztek. Dabrowsky zavartan figyelte őket, és jobbnak látta ha odébbáll. Nagy csikorgással fékezett le a zsinagóga mögött, ahol váratlanul megjelent Kras Mojse. Dabrowsky önhitten vigyorogva kipattant a kocsiból és szinte már ujjongva felkiáltott.
– Rabbi!
Mojse meglepődve fordult felé, tetőtől talpig végigmérte az idegent, és megkérdezte.
– Ismerjük talán egymást?
– Hát… ami azt illeti… – esett zavarba a jövevény, magában bosszankodva bizonytalankodásán. – Na beenged végre? – kérdezte gyorsan, felbőszülve. A rabbi szelíd szemeivel ránézett és nem vesztve el a nyugalmát halkan megjegyezte:
– Jöjjön el máskor.
– Mégis mit képzel! – fortyant fel az idegen. – Messziről jöttem, és egyébként se érek rá, ide járogatni.
– Messziről? – Dabrowsky elértette a dolgot és elfehéredve sűrűbben kezdte venni a levegőt.
– Pedig olyan, mintha maga idevalósi lenne – zavarta meg a csendet a rabbi.
– Ha tudná, hogy miért jöttem… ha tudná mi mindenen estem át… mennyit vívódtam… akkor…
– Akkor?
– Akkor maga kérné, hogy hadd hallgasson végig! – ordította visszanyerve önbizalmát a kápó.
– Fáradjon vissza holnap – válaszolt kimérten Mojse.
– Nem lehet – hebegte Teofil, majd színlelt könyörgéssel folytatta – Kérem, drága rabbi, hallgasson meg! Szánjon meg!
Mojse az állát vakargatva, elgondolkozva, hosszasan nézett a tolakodó férfire. Teofil Dabrowsky ki nem állhatta a tekintetét, látszólag közönyösen nézett el a rabbi mellett, úgy mintha csak a környéket szemlélné, vagy mintha meglátott volna valamit. Kras rabbi kitűnő emberismerő volt. Kinyitotta a zsinagóga hátsó ajtaját és betessékelte a hívatlan vendéget. Teofil Dabrowsky határozott léptekkel, büszkén lépkedett utána, arcán elégedett mosollyal, mindaddig, amíg mint valami jéghideg hullám szét nem ömlött zord, rideg lelkében a könnyűléptű, vidám múlt, a gyerekkora.
– Olyan mint régen! – szaladt ki a száján meggondolatlanul.
– Mit mondott? – kérdezte a rabbi, de nem fordult hátra, Teofil megkönnyebbült.
– Semmi, semmi – magyarázta. Mojse hirtelen megfordult, erőteljesen, kérdőn a szeme közé nézett és egészen halkan, mintha csak magának jegyezné meg azt mondta:
– Már volt itt, ha nem tévedek.
– Ugyan, miket fecseg maga itt össze -vissza! – förmedt rá az egykori kápó, de mivel érezte, hogy arca akarata ellenére mindent elárul másként folytatta – Hiszen drága rabbi, nem is ezért jöttem… illetve, hogy újra ide jöjjek, hanem mert el kellett jönnöm… kérem hallgasson meg… szeretném ha… mindent, mindent megtudna… és akkor… és akkor…
– Mi lelte magát? – Mojse értetlenül meredt a reszkető férfira, akinek rángatózott a szája, és aki elfehéredve most úgy nézett ki mint egy eszelős.
– Lehet, hogy tudok segíteni.
– Maga? Ugyan! – tért magához Dabrowsky.
– Nem értem magát. Az előbb…
– Ugyan ki más. Ezt akartam mondani, csak közbevágott! Megint közbevágott. Mi jogon, nem tudom.
– Nézze, engem igazából nem érdekel, pontosabban nincs most időm magára, úgyhogy… ha vesztegetni akarja az időmet, kérem…
Nem tudta befejezni mert az idegen férfi már nem volt mellette. Minden szó nélkül otthagyta és mint aki menekül valami elől a Frigyszekrényhez iramodott. Mojse szenvtelenül követve belépett a zsinagóga félhomályába és megállt a Tora olvasó emelvénynél. Teofil csak néhány perc múltán figyelt fel a jelenlétére, és amikor megpillantotta, pont ott a Tora emelvény mellett, megdermedt. Hirtelen egy másodperc alatt a szürkület vakító fénnyé alakult. A Bima mit sem változott azóta, így könnyen éles emlékké lett. Az akkori mulatság, melyre szeretettel gondolt, szörnyen kínzóvá, nyomasztóvá formálódva fájdalmat ébresztett a szívében.
Még gyerekkorában a Bar Micvo szertartás előtt úgy megijesztette a sameszt, hogy az ijedtében bevizelt. Aztán már kint a felnőtté avatás alatt belerúgott az őt körülvevő tíz férfi egyikébe. A rabbi észrevette mindezt, és amikor látta, hogy a fiú tovább incselkedik az öreg samesszel hirtelen haragjában pofon akarta vágni a gúnyolódó gyereket, de véletlenül az idegesen körülötte tevékenykedő sameszt találta el. A fiú persze tovább nevetett.
– Nem haragudott… – hebegte Teofil és felzokogott.
– Maga nagyon gyenge – jegyezte meg az odalépő Mojse miközben megpróbálta felemelni a rángatózó férfit aki a földre zuhant.
– Ne érjen hozzám! – kiáltotta Dabrowsky felállva. – Ne higgye, hogy köze van hozzá!
– Nehéz a keresztje magának – jegyezte meg csendesen Kras rabbi.
– Kereszt? Kereszt. Hazugság az egész… – elhallgatott, mert eszébe jutott valami egészen furcsa dolog a keresztről. A halottakra gondolt. Auschwitzra. Megelevenedett előtte egy jelenet. Nem sokkal azelőtt történt, hogy tavasszal Himmler meglátogatta a tábort. A lágerben még nem fejeződött be az appel, amikor a folyosóról bekiáltott Hans Bock a krankenbau – azaz a tábori kórház – dolgozója.
A két leichenträger, Obojski és a 290-es fogoly futtában kapkodta be a kenyerét. Dabrowsky tudta, hogyha az appel ideje alatt kihívják őket, akkor kivégzés lesz. Mivel több hullaszállítót is ment velük ebből arra következtetett, hogy komolyabb dologról lehet szó. Felállt és követte őket. A kiesgrube felé igyekeztek. Ez a kis kavicsbánya a drótkerítésen túl volt, az őrházzal szemben. A kivégzés nagyon sokáig tartott. A hullákat kettesével hányták a tróglira. Dabrowsky akkor látott életében először egy rakáson ennyi halottat. Az arcukat eltorzította a halálfélelem, az eszeveszett riadalom, undorítóak, visszataszítóak voltak.
– Jézus nem halt meg – jegyezte meg ellentmondást nem tűrve, éles hangon.
– Hogyan? – értetlenkedett a rabbi.
– Jézus Krisztus nem volt igazi halott.
– Nem értem!
– Nem? Persze, hogy nem érti. Nézze, megmagyarázom magának – mondta lenézően az oberkápó. – Ha megfigyeli Jézus arcát, mit láthat? Nyugodt, kiegyensúlyozott, szép arcot, amin semmi nyoma a húsába bevert szögek okozta iszonyú és leírhatatlan szenvedésnek, a kínlódó, tehetetlen küzdelemnek, mely az életért folyik. Érti már?
– Nem.
– Maguk mind meg a többi pap sajnálattal, áhítattal, elérzékenyülve borul le előtte, tekint fel a szoborra. Nagy barom lehetett, aki ilyennek képzelte el a keresztre feszített Messiást!
– Maga félrebeszél! Ha nem tudná, zsidó ember még nem borult le Krisztus-szobor előtt.
– Micsoda?! Hogy én félrebeszélek! Maga még sohasem látott igazi hullát!
– Miből gondolja? Éppenséggel ha tudni akarja…
– Éppenséggel nem akarom tudni, mit érdekel az engem!
– Akkor pedig…
– Várjon! Nézze én azokról a hullákról beszélek, akiket a leichenhalleban lát az ember, tudja az internálótábori hullaházban.
– Mit akar ezzel? Ne haragudjon, de nem értem… se ezt se a jövetele célját.
– Mit ért maga! Ugyan! Maga soha sem volt ott. Nem látta a kivégzést a kiesgrubenál! Nem járt a leichenhalleban! Nem tudja micsoda halálfélelemben, betegségben töltöttük a napjainkat! Nem élt a barakkunkban, ahol mindennap meghalt valaki! Maga nem járt Auschwitzban! – majd érthetetlen büszkeséggel hozzátette – ellenben velem!
– Nem dicsekednék a maga helyében.
– Én sem tettem azt, csak…
– Sötét van, felkapcsolom a lámpákat – mondta a rabbi, hogy másra terelje a szót. Elindult kifelé, de alig lépett kettőt az idegen utánanyúlt és visszahúzta.
– Kérem ne tegye! Kérem.
– Most már mennie kellene, úgyhogy…
– Menni! Még csak most kezdődik!
– Micsoda? Mi kezdődik? – érdeklődött kissé megrémülve Mojse.
– Ne ijedezzen már! Nem olyasmi… hiszen maga jó ember, tudom én azt – kedveskedett Teofil.
– Ne mondjon elhamarkodottan véleményt. Alig néhány perce ismerjük egymást.
– Néhány perce? – röhögött ingerülten Dabrowsky.
– Nem értem mit nevet ezen!
– Tudja mióta ismerem magát? Nem is tudom pontosan megmondani, de egyre emlékszem: még fiatal rabbi volt akkor. Meg akart pofozni, de a samesz… eh, mindegy!
– Már miért lenne az! Hisz akkor ismerjük egymást. Várjon csak! Hát ezért jött?
– Szó sincs róla! Nem ezért… vagy ha akarja éppen ezért!
– Mondja csak nem maga volt az a fiú?
– Dehogynem! – szólt közbe pimaszul és kihívóan Dabrowsky.
– Az a szemtelen és pimasz kölyök akinek járt volna a pofon? A mostani modorából ítélve magának kell lennie!
Dabrowsky elvörösödött majd színlelt megbánással hadarni kezdett:
– Ne haragudjon drága rebe ha megbántottam… tényleg nem akartam és…
– Ugyan hagyja már!
– Micsoda?!
– Hagyja abba a hazudozást Teofil Dabrowsky!
– Hogy mondta? – kérdezte elkékülve a leleplezett ember.
– Teofil Dabrowsky! – kiáltotta a rabbi és hangja beletépett a kongó ürességbe.
– El vagyok veszve… már régóta el vagyok… de csak most vesztem el igazán.
– El bizony. Mióta is?
– Beszélnünk kellene…! Most én… én elkezdek mesélni magának. Csak magának! Érti?
– Nem és ne üvöltözzön! Kérem szépen.
– Értse meg magának tudnia kell róla!
– Nekem? Miért éppen nekem?
– Éppen azért mert maga az egyetlen, akinek… akinek el kell mondanom azt a valamit… egyszóval egy olyan dolgot… amiről nehéz beszélni… nagyon nehéz… de én mégis… úgyhogy lássa be… lássa csak be… a lelkiismeretem megöl ha…
– A lelkiismerete? – kérdezte Mojse, aztán maga is elképedt a durvaságán.
Dabrowsky észre sem véve a megjegyzést tovább hadart, zagyván, összefüggéstelenül, de mindinkább belemelegedett annál magabiztosabb lett. Annyira feltüzesedett, hogy a rabbi megunta és megkérte: Térjen a lényegre!
– Ez mind fontos! Mégis hogy képzeli, hogy megállít? Engem…
– Aki a tábor rettenthetetlen kápója volt? – kérdezte az előbbi durvasággal Mojse, csakhogy most nem bánta meg. Az öccsét is valami ilyesfajta állat ölhette meg.
– Ha elmondom, hogy miről van szó, meglátja érdekelni fogja! – kiáltotta bőszülten Dabrowsky.
Kras Mojse rabbinak ekkor eszébe jutott egy következtetés, de hamar elvetette, mert mindaz amire gondolt szinte lehetetlen volt.
– Ígérem meghallgatom, csak siessen.
– Feloldoz? Ígérje meg, hogy megteszi!
– Lehet… nem tudhatom…
– Meg kell ígérnie, különben nem beszélek!
– Jó, rendben van.
– Akkoriban sok gonoszságot elkövettek a lágerben a kapok élet halál urai voltak, mindent megengedtek maguknak, sőt meg is engedhettek, ezzel csak jobban megerősítették a posztjukat így hát ütötték-verték a társaikat, illetve nem is társak voltak azok már hanem… de mindegy, lényeg az, hogy gonoszkodtak, loptak, kínoztak és néha öltek is… nem kegyelmeztek.
– Miért mondja el ezeket? Ezt mindenki tudja! Netán maga is…?
– Úgy van, ahogy mondja, a szentségit! – ordította feszélyezettség nélkül a kápó.
Mojse elszörnyülködve meredt rá. Dabrowsky azonnal kihasználta pillanatnyi fölényét.
– Na mit van úgy oda? Csak nem…?
– Kérem folytassa! – hadarta zavartan, türelmetlenül Kras Mojse.
– Amikor elhurcoltak jóravaló emberként tartottak számon, és valóban szerettem az embereket. De a hatalom, ami annyi mindenkit már ez idáig a történelem során, megbabonázott, és elkábított. Ezen még maga sem akadhat fenn!
– Nem tettem.
– A hatalom kábulatában felőrlődött bennem a jó, a lelkiismeretem kezdett alulmaradni, elveszni, az érzések meggyengültek, elvesztettem a hitemet – ejtette ki vigyázatlanul de hamar észbe kapott – persze csak rövid időre, illetve szinte el sem vesztettem… csak…
– Csak?
– Jelentéktelen ideig tartott, és közben csak az járt a fejemben, csak azon töprengtem, hogyan vészelhetném át azt a poklot és fertőt ami körülvett… hogyan ehetnék annyit, hogy ne pusztuljak éhen… nehéz volt ezt megszerezni a táborban…és csak lopással akkor is… én megpróbáltam, elhiheti… a németektől… De onnan, mint maga is tudja nem lehetett… így…
– Térjen a lényegre, ha megkérhetem – mondta Mojse.
Dabrowskynak azonnal feltűnt, hogy remegnek az emelvényre támaszkodó ujjai. Ezen felbátorodva, merészen a jövetele céljáról kezdett beszélni.
– Egy napon a büntetőszázadba kerültem át. Strafkompanie, így hívták… egyszóval… egyszóval… az öccse is ott volt… mint bizonyára értesült róla.
– Az öcsémet említette? – hűlt el Kras.
– Mondja csak, értesült efféle dolgokról? Mi? – érdeklődött kíváncsian Teofil.
– Az öcsém…
– Csont és bőr volt, nagyon legyengült szegényke… megsajnáltam, olyan jó ember volt… akárcsak maga… talán ezért is akartam segíteni rajta.
Kras Mojse hitetlenkedve nézett rá. Arca feszült, merengő volt.
– Nem tudott dolgozni, jártányi ereje sem maradt. A kíséretünkben lévő SS. katona már régóta haza akart menni és ebben az öccse pont kapóra jött. Fogta és elküldte vízért… Ha én meg nem akadályozom három nap szabadságot kap a maga öccsének a meggyilkolásáért… Elképzelheti micsoda nagy felelősséget vettem a nyakamba a fivére végett… nemhiába, szerettem én őt… hát megtettem!
– Nem értem – mondta Mojse különösen halkan.
– Ha engedem, hogy az öccse a kúthoz menjen a SS. azonnal lelőtte volna, amint átlépi a határvonalat. Szökési kísérlet a testvére részéről, menekülés közben agyonlőtt fogolyért szabadság a katonának.
– És maga mentette meg? – kérdezte a rabbi. Dabrowsky hálát látott a szemében.
– Bizony! Ugyanis amikor a fivére mit sem sejtve elindult, én ráordítottam: Állj!
A német persze értetlenül bámult rám. Megmagyaráztam neki, hogy a fogoly még munkaképes. Még rá is ijesztettem – hazudta Teofil Dabrowsky.
– „Ja’’ – kérdezte az SS. mire én bólintottam. Visszahívtam az öccsét és finoman verni kezdtem…
– Verni?
– Csak így bírhattam munkára… Ne féljen vigyáztam reá. Megtanultam én már ezt: a német azt látta, hogy agyba főbe verem, közben épphogy csak kapott valamicskét.
– Az öcsém mégis meghalt. Állítólag a revírben … mondja igaz ez?
– Na ezt meg ki mondta magának? – támadta le fellengzősen Dabrowski.
– Obojski azt mesélte, hogy a revírben vagyis a tábori kórházban és szívrohamban halt meg.
– Ugyan már! Mit tud az az Obojski! Még véletlenül sem a revírben halt meg! És nem is herzschlagban! Ezt én mondom magának! Micsoda barom Obojski! – kiabált gőgös önhittséggel, lenézően Dabrowsky. – A totenbuchban, vagyis a halotti bizonyítványban természetesen így van. Saját kezűleg állítottam ki a totenmeldungot- hazudta.
– És abba mit írt? – kérdezte felháborodva pimaszságán Kras.
– Természetesen herzschlagot.
– Azaz szívrohamot! Akkor mibe halt bele?
Dabrowsky elhallgatott és a földet bámulta. Néha felpillantott a rabbira. Ha tekintetük találkozott Teofilt elfehéredett, rémület és düh fogta el. Mojse egyre ingerültebb, feszültebb lett. Mind a ketten azt várták, hogy a másik szólaljon meg.
A csend nyomasztóvá vált. Ezt az állapotot csak fokozta a zsinagóga rideg ósdi fala, amiről helyenként már lemállott a vakolat. Teofil Dabrowsky segítségkérően nézett körül, abban reménykedve, hogy valakit meglát. A zsinagógában azonban kettejükön kívül egy árva lélek sem volt.
– Mennem kell – hebegte elfúló hangon.
– Nem felel? Akkor miért jött tulajdonképpen?
– Szomorú dolog ez, maga fel sem tudja mérni, nemhogy megérteni!
– Hagyjon magamra tisztelt kápó!
– Azt azért mégsem lehet! Nem azért tettem meg olyan hosszú utat, hogy maga ne hallgasson végig. Mégis, hogy képzeli!
– Félek, hogy nem értem magát, de igazából talán nem is akarom.
– Nem érdekli az öccse?
– Maga semmit sem tud róla. Gondolom pénzt akar…
– Hogy lehet ennyire aljas?! Még hogy pénzt! Abból van elég!
– Persze, elfelejtettem maga kápó volt…
– Ez aztán több a soknál!
– Itt fejezzük be! Kérem távozzon! Menjen szépen haza, így lesz a legjobb.
– Tudja mit? Amúgy távozóban elmondom, hogy az öccse már nem jött velünk vissza a táborba!
– Hogy érti ezt?
– Élve nem – nyögte Dabrowsky.
A rabbi egy pillanat alatt megzavarodott, értetlenül meredt rá, összeráncolt homlokkal, tekintetében a gyűlölet lángjaival. Dabrowsky észrevette ezt a változást, és tudta, hogy nemsokára itt a vég.
– Teofil! Ugye nem azt akarja mondani…, hogy…, hogy – érdeklődött félénken Kras.
– De igen – vágta rá meglehetősen furcsa hangon a kápó. Lábait könnyedén keresztbe vetette, ugyanúgy ahogy annak idején az auschwitzi koncentrációs táborban már annyiszor megtette ha büdös zsidókkal beszélt. Elővette az arany cigarettatartót, kivett belőle egy szál cigarettát, a szájába vágta és csak akkor tért észhez amikor nem találva gyufát körülnézett. Ekkor azonban már késő volt.
– Elnézést – dadogta miközben lenézett a kezében szorongatott tárcára. Kras Mojse követte tekintetét. Abban a pillanatban, hogy felismerte, minden megvilágosodott előtte.
– Rabbi! Mi lelte magát?! Hé Mojse rebe, mi történt magával?
Kras Mojse szótlanul, különös nyugalommal figyelte ellenfelét. Tekintete ugyan villámokat szórt, de a hidegvérét nem vesztette el. Erősen megragadta a gyertyatartót, amit néhány másodperccel ezelőtt közelebb húzott… Egy pillanatra felnézett a megtébolyult áldozatára, aki kővé meredve állt előtte, akár egy szobor és nem tudott a menekülésre gondolni. Vagy nem is akart. A gyilkolás gondolata futott át Kras rabbi fején. Mojse a kegyetlen, halálra szomjazó pillanatban, a váratlanul rátörő beidegződés hatása alatt úgy tette vissza a gyertyatartót, mintha fel sem vette volna. Dabrowskynak habzott a szája, egész testét kiverte a verejték, eltorzult arcát forró könnyek borították.
– Elégtételt akarok! Oldozzon fel! – türelmetlenkedett hisztérikusan.
Kras Mojse áthatóan tanulmányozta a tobzódó férfit. Jó ideig hallgattak így.
– Megbocsátok magának.
– Miért? – robbant ki a magánkívüli emberből a fájdalmas üvöltés.
– Mert maga mégiscsak ember maradt, Dabrowsky!

Mi történt ezután? Soha nem tudjuk meg! Kras Mojse rabbinak még azon a héten nyoma veszett. Teofil Dabrowsky auschwitzi oberkápó húsz éve halott.
 

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.

Barátsággal, Malota László

Hallhatatlan szerelem

 Annak idején, amikor az internetes társkeresőkről szóló Nők az életemből című könyvemet írtam, elsősorban anyaggyűjtés céljából naponta több lánnyal is találkoztam, akik különféle megdöbbentő vagy éppen mulatságos történeteket meséltek. Őszintén bevallom, hogy titkon abban reménykedtem, hogy a sors kegyéből magam is megtalálom valamelyikőjükben a szerelem szikrájának varázslatát ami a boldogság beteljesedésének előhírnöke. Egy keddi estén a Bazilika előtti téren beszéltem meg randevút. A lány, akire vártam annyira szép volt a képeken, amit a társkeresői adatlapjára feltett, hogy őszintén szólva kételkedtem a valódiságában, és bizonytalanabb pillanataimban abban is, hogy bármilyen köze lenne a képen látható nőhöz. Leültem a Bazilika előtti lépcső tetejére és azon tűnődtem, hogy valójában mit is csinálok én, miféle álmot kergetek. Nevetségesnek tűnt és illúziónak, aztán egyszer csak leült mellém valaki, akire mikor rápillantottam egyszerre volt álom és illúzió. Percekig néztük egymást, szótlanul, és tekintetünkben a csodálkozás, öröm, kíváncsiság és rajongás keveredett egymással. Nem éreztük fontosnak, hogy megszólaljunk, hogy bemutatkozzunk. Különös érzés volt egy ismeretlent annyira közel érezni magamhoz; ülni mellette, hogy még a hangját sem hallottam és aki mindezek ellenére soha nem volt számomra ismeretlen. Bódult állapotomban olyannak tűnt, hogy a körülöttünk lévő emberek érezvén a pillanat fontosságát lábujjhegyen közlednek, és lehalkítják a hangjukat, vagy elfojtják a lélegzetüket amikor elhaladnak előttünk. Számomra akkor állt meg a máskor kíméletlenül rohanó idő, hogy elveszettnek hitt reményeket, vágyakat egyszerre teljesítsen be abban az áldott, magasztos pillanatban, amit csupán egymás tekintetében elveszve állandósíthattunk. Semmi sem számított, hogy mit dolgozik, hol született, miért van a földön, semmi csak a pillanat, és minden idegszálammal, érzékszervemmel, agyam egész terjedelmével azon igyekeztem, hogy minél tovább tarthasson ezen idilli lét. A Bazilika árnyékának határai magukba zártak minket, egy más világ magasabb dimenzióiba emeltek. Megfogtam puha kezét, és becsuktam a szememet, miközben semmi másra nem gondoltam csak Őrá, és mégis mennyi álomkép tornyosult általa elém. Aztán meghallottam a zenét, valahonnan egészen mélyről a Bazilika lépcsőfokainak belsejéből emelkedett fel hozzám, és átitatta lelkemet könnyed dallamú mégis melankolikus hangjaival, és tovarepítette lényemet a teljes megsemmisülés áhítatába. Tenyeremben éreztem a meleg, puha kézfej gyengéd szorítását, a ragaszkodás megannyi átható érzetét. Testemet a lányból áradó szeretet melegsége egészen felforrósította, és addig soha nem tapasztalt kellemes remegéssel töltötte el. Nem tudtam, de nem is akartam megtudni, hogy mi történik velem, mert attól féltem, hogy bármi ami megzavarja ezt az emelkedett érzésvilágot, rögtön szertefoszlatja. Mintha a lány készakarva akarná megtörni ezt hirtelen elengedte a kezemet, egyenesen a szemembe nézett majd akár egy kisgyerek, a nyakamba borult és erősen magához szorított.
– Mi történt? – kérdeztem, de nem válaszolt.
A teste reszketett, és szinte éreztem leszaladni az apró könnycseppeket az arcáról, amik később ölelő karomra hullottak.
– Nincs semmi baj – vigasztaltam, a haját simogatva.
Nem tudom meddig szorított magához így, és érthetetlen volt számomra ami történt. Hiába kérdeztem semmire sem válaszolt. Gyengéden eltoltam magamtól, két tenyerembe fogtam könnytől nedves arcát, és szomorú szemébe nézve álltam ott tanácstalanul.
Később kivett egy papírt a táskájából, ráírt valamit, a kezembe nyomta, utoljára még rámosolygott aztán váratlanul elszaladt.
Döbbenten néztem utána, földbe gyökerező lábbal. Már eltűnt az egyik mellékutcában, amikor eszembe jutott a papír. Kinyitottam és elolvastam. Két szó volt ráírva: Süketnéma vagyok.

 

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.

Barátsággal, Malota László

Áprilisi délután

 A lágy tavaszi szellő gyöngéd érintéssel reszketett szőke hajad bágyadt napsugarú csillámló fényei között, s amint közeledtél felém szinte éreztem ahogyan bódító parfümöd illata átitatja a hűs levegőjű áprilisi délután ernyedtségét, melyet kecses alakod körvonalai pillanatok alatt feloldottak. Megannyi mesebeli varázslatú gesztenyebarna szemed a Liszt Ferenc téri fák árnyékában reám emelted, hogy általa megnyíljon előttem a világ és a felfoghatatlanul megmérhetetlen mindenség ködén át a végtelenbe pillanthassak kábultságom szemvillanásnyi kételyei közepette, beleveszvén álomittas szépséged ezerszínű pompájába.
A tovatűnő rémületű perc hangod hallatán elfogódottan illant tova miközben az arcunk összeért…
Az étterem kerti asztalainál halk sóhajú villámként nyilallt belém a felismerés, hogy a minket körülölelő virágzó természetű délután keggyel teljesen eszmélő perceiben közeled mily kiváltság nekem.
Nem ismertelek… ezért vélhettem úgy csupán szépséged az, ami megbabonázottan elvakított és mindent oly széppé és értékessé változtatott körülötted.
A kezdeti rám zúduló forgatagban, szemem előtti szikrázás felszínességében nem láthattam tisztán lényed teljességét csak az jutott el hozzám, amit a legtöbben észrevesznek ha téged csodálnak…
De a kérlelhetetlenül tovarepülő idő a maga felmérhetetlen állandóságában mégis engedékenyen elegendő percet hagyott jóvá a felfogásnak, hogy értelmem tisztán láthassa beigazolódni mindazt, amiért veled találkozni szerettem volna.
Az életed körüli reflektorok erőteljes fényét elsötétítette a felettünk átsuhanó esőfelhők sokasága, hogy az erőtlenségében mögülük bátortalanul kibújó Nap fényében néhány percre megpillanthassam a valódi értékeket benned.
Amint hallgattalak, s bennem megannyi gondolatú látomást szülő gondolataid az árnyak között eljutottak hozzám mindez egyre valóságosabbá vált hitetlenségem foszlányainak semmivé válásának közepette, amíg a kegyetlen perc belé nem hatolt ebbe az idilli világba.
A fodrászüzlet előtt váltunk el… a szomorú bágyadtság leverten körém fonódva elterpeszkedvén a tér padjain végigterült a kövezeten, amin elhagyatottan, az álomtól megfosztottan indulnom kellett, visszavánszorogva a hétköznapok nyomasztó ürességébe, melyekre nélküled a szürkeség leple hullott.
Üveges tekintettel, kábultan és elgyengülve mentem át az úttesten, az étterem irányába, ahol, annak előtte, hacsak rövid időre is megélhettem a csodát, s megérintett általa mindaz, amit már elfeledettnek, magamat reá alkalmatlannak hittem, és elmerengvén az immáron magányosan búsuló asztal látványában, felelevenítvén a múlt beláthatatlanságában elvesző időt, tudatosult bennem, hogy mégiscsak van remény…
A percekért, amiket lényed közelével nekem ajándékoztál hálával tartozom, hiszen akaratlanul, régóta kutatván meglelhettem azon a lágy tavaszi szellőjű áprilisi délutánon a legmagasztosabbat, Téged, a múzsámat…

 

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.

Barátsággal, Malota László

Halott kis szerelmesem

Tóth Szilvikének, aki nem lehetett tizenkét éves

 A nyugalmat keresvén háborgó életem viharaiban gyakran sétálgattam szülővárosunk temetőjében, megannyi elmúlt élet hamvai között, ismeretlen halottak sírjain a kifakult feliratokat, a korhadó fejfákat, a lekopott neveket bámulván, a sírhantok alatt nyugvókat igyekezvén felidézni azokból a régi időkből, amikor még nem éltem, az évtizedekkel ezelőtt elfeledett eltemetetteket, elképzelni őket, az életkörülményeiket, s megérteni, hogy miféle misztikus homályban vesztek el örökre. Az elhunytak neve alatti, csupán néhány évvel eltérő évszámokat látván mindig döbbenettel, együtt érző, összeszoruló szívvel gondoltam e kis halottak rövidke életének részeseire, anélkül, hogy sejtettem volna: a temető egyik eldugott, úttalan völgyében, hatalmas ezüstfenyő árnyékában az egyik gyereksíron megpillantom majd a te kislánykori fényképedet…
Hogyan felejthetném el, s bizonyára te is jól emlékeznél rá, hogy gyermeki félénkségünkben milyen odaadó, tiszta szívvel szerettük egymást, s mily őszintén örültünk, ha a nagyszüleid, s a mi házunk közötti játszótéren találkozhattunk… Mennyi, de egy egész életre mily kevés felejthetetlen, mostanra kínzóan fájdalmassá váló emlék az, melyet örökké megőriz az emlékezet: a becsukott szemmel, félrefordított arccal egymás fülébe suttogott vallomásokat… Nem, ne félj Szilvike… hallgatok, mert hát hogyan is írhatnék a mi kis titkainkról… Terveidet, álmaidat már nem tudhatja meg senki… ó, mennyire remegtem a boldogságtól, amikor beszéltél, egyre csak meséltél nekem a jövőről, amit álmok és megvalósíthatatlan elképzelések közepette közösen alkottunk meg, aminek kivételezett kiváltságosává magasztosítottál engem, miközben rövid, gyönyörű pillanatokra rám emelvén égszínkék szemeidet rám mosolyogtál, azzal a gyermeki ártatlansággal és angyali bájjal, amelyek néhány hónappal később megmerevedtek a jéghideg, érzéketlenül kemény márványon amit a temető huszonegy éve, csendes értetlenségben magába rejt.

dsc_0425
Mennyi megmérhetetlen, hitványul elmúló esztendő suhant kérlelhetetlenül a feltartóztathatatlanságban tova s általa ezernyi fájdalom tépázta, s megannyi öröm dagasztotta szívek millióit s oldódott fel a lelkek mélyén az évek során, miközben halálod előtt számodra még elképzelhetetlennek tűnő változások forgatták fel egykori iskolatársaid lelkét és alakították formálódó fiatal testét, s éltek meg vissza nem térő, csodálatos pillanatokat melyekbe a későbbiekben visszatekintvén – szorongván véve tudomást elmúlásukról – annyiszor beleborzongunk mindannyian és éreztek át gyönyörű, az idők távlatából egyre inkább felmagasztosuló, ismeretlen érzéseket, vágyakat, amiket ádáz, érzéketlen féktelenséggel, jogtalanul megfosztottan, tizenegy éves gyermekként egyszerre raboltak el tőled… Felfoghatatlanul megmagyarázhatatlan, hogy semminek sem lehettél részese és miközben én átélve mindezeket felnőttem, te örökre tizenegy éves maradtál, ugyanaz a vidám, az úttestre velem együtt kavicsokat dobáló kislány, akivel ismeretlen embereknek – különböző, általunk kitalált keresztneveken szólítván – köszöngettünk, akivel a többi gyereknek azt füllentettük, hogy fiatal házasok vagyunk… Kis tizenéves feleség voltál, amikor egyszer csak nem jöttél többé játszani… akit kisfiúi önérzetességgel, s mindennel szembeszállva, összepréselődött szívvel hiába kerestem… Akit a felnőttek előtt esetleg kitudódó szerelmi érzéseim miatti félelmemben csak felnőttként találhattam meg, hogy a viszontlátás rám zúdíthassa az időközben elmúló hetek és hónapok alatt felgyülemlő határtalan kínokat, amit a sors egy kegyetlen pillanatában, életem valamikori hányódtatásai között feltárt: az én kis szégyenlősen elforduló szerelmesem eltűnésének rejtélyét…
Ha élhetnél, csak akkor mosolyoghatnánk – talán két külön család tagjaiként – azokon a gyerekes dolgokon, amiket közösen átéltünk akkoriban: biztosan emlékeznél arra, hogyan estem hanyatt a korlát tetejéről amikor egy lábra akartam állni… De miért is akarok most emlékezni ezekre a gyötrelmessé váló eseményekre nélküled, aki megfosztatottan a felnövekvéstől nem gondolhatsz vissza a gyermekéveidre… s csak én élhettem meg azt, ami megvalósíthatatlannak tűnt gyermekként, a mindennapi együttlétet, a tragédia következtében immáron keserű szomorúsággá váló egykori reményeket, melyekből csendes, megfoghatatlan és átváltoztathatatlan, még vánszorogva sem haladó órák lettek, egy hideg betontömb mellett, melynek léte örök szótlanságra kárhoztatott téged…
Néhány évvel ezelőtt az is megadatott nekem, amiről a kora este hazatérni köteles gyerekként szobám magányában terveket szőve álmodoztam, s hittem, minden karácsony előtti éjjeleken: Veled lehettem szenteste, s az ezüstfenyő komor karácsonyfa gyanánt terebélyesedett fölénk a behavazott sírhantok közelében, az ismeretlen messzeségben feloldódva elvesző néhai emberek léttelen társaságában, akik szótlanul, érzéketlenül és vakon figyelték amint megajándékozlak kicsinyke csomagommal téged, s hosszú évekig így vállalva a tudattalanság állapotában való életet, megőriztem a titkot, miképpen felnőttként egy tizenegy éves kislány után szomorkodom…
De váratlanul, egy komor augusztusi, kora délutánon a korábban hol erősödő, hol gyengülő elhatározás után hirtelen, egy furcsa esemény folytán rádöbbentem, hogy véget kell vetnem ennek az áldatlan állapotnak, melyben igyekeztem meggyőzni magamat, hogy nem mérhetők és érdektelenek hiányodhoz képest halálod körülményei s mindaz, ami utána történt.
Te talán nem is hinnéd kis szerelmesem, hogy mily sokan emlékeztek terád, akit a katolikus templom előtti gyalogátkelőn egy vigyázatlanul vezetett autó elütött… s arra, hogy orvosi felelőtlenség miatt kellett huszonegy évvel ezelőtt meghalnod… Kiderült, hogy neked az a festőművész a nagybátyád, akit a szüleim révén nagyon régóta ismerek, s akinek önzetlen készségessége folytán sikerült rálelnem az utánad maradottakra…
Képzeld, Szilvike, nem bírtam tovább, és hosszú vívódás után elszánva magamat felkerestem az édesanyádat, mert legyőzhetetlen vággyal, felmérni képtelenül a megrázkódtatást, feltépvén ezernyi gyengén összeforrott mély sebet, érezvén az igazságtalanságot, s halálod értelmetlenségét, tudni akartam mindent, mindent…
Amikor megpillantottam őt, amint zuhogó esőben és a kert virágait tépázó viharos szélben elém jött, akkor értettem csak meg igazán, hogy milyen egy édesanyának elveszíteni szülöttét, akit remegő gondossággal miután hónapokig a szíve alatt viselt, a világra hozott, s óvta, féltette mindentől… Láttam egy anyát, akit a huszonegy éves kegyetlen fájdalom elsorvasztott, lesoványított és felemésztett…
Számomra azon a kegyetlen délutánon haltál meg… akkor éreztem át, felnőttként egy gyermek halálának minden leírhatatlan borzalmát és mindazt a döbbenetet, amit közeli és távolabbi hozzátartozóid május 21-én, csütörtökön este fél hatkor… Most már tudok az alföldi papucsról, amit hetekkel azelőtt néztél ki magadnak a cipőboltban, ami után annyira vágyakoztál, s amit aztán mégsem viseltél soha… El tudom képzelni, milyen boldog türelmetlenségben vitted fel a nagypapádhoz a rád bízott csomagot, s mily igyekezettel szaladtál hazafelé, a városi piac mögötti lakásotokba, hogy felpróbálhasd… de csak a templomig jutottál… Még öt óra sem volt…
Aztán egy orvosi műszerekkel hiányosan felszerelt, korszerűtlen kórházba vittek, a betegséggel s önmagukkal küszködő felnőttek közé egy rideg, nyugtalanságot árasztó kórterembe fektettek, miközben homlokodon egyre nagyobb lett a véraláfutásos duzzanat, amit a végsőkig elkeseredetten – rettegve a lehetetlennek tűnő váratlansággal rátörő, mindaddig elképzelhetetlennek hittől – félelemtől remegvén édesanyád riadt gyengédséggel simogatott, szelíd nyugtatása közepette… Édesanyád, aki kétségbeesettségében az orvosok vigasztalásából merített erőt, akik szerint – mivel nem volt különösebb bajod – csupán megfigyelés miatt kellett bennmaradnod…
Kilenc órakor aztán váratlanul, együttérzéstől mentes vadsággal megcsörrent a telefon, s ő megtudta, hogy téged, a védtelen, tizenéves kislányt a nem számolt következmények kialakulása, s állapotodnak rosszabbodása végett rohammentővel a megyei kórházba vittek, ahol később gégemetszésnek vetettek alá… s miután az éjszakát öntudatlanságban töltötted, péntek reggel megoperáltak… De az sem segíthetett rajtad… s mivel a baleset napján későn vették észre, hogy a sebed befelé vérzik, május 25-én hajnali kettőkor már nem éltél…
Ami rövidke, oktalanul befejezetlen életed után maradt, azt tegnap megnézhettem… Képzeld csak el, egy egész szekrény a tiéd, s annak polcán ott vannak a te kis féltve őrzött, a néhai kislány számára olyannyira fontos értékeid, a francia babád, a gyertyatartód, a faragott kancsó, amit egy osztálykirándulásról hoztál ajándékba… Az ékszeres dobozod őrzi mindazt, amit az utolsó utad előtt levettek rólad, az órádat, a nyakláncodat, a fülbevalóidat, és egy kis bőrkarkötőt, ami a baleseted következtében elszakadt, de így is látszik, hogy szép darab lehetett, s megértem, amiért annyira szeretted…
Megvan az emlékkönyved is, amibe egyik osztálytársad azt írta, hogy „jó feleség légy”… Láttam a fém gyufatartót, a hamutálat, amit politechnika órán készítettél, s amire csak egy T betűt, és egy félkész S-t véshettél… Az összegyűjtött fényképeidet, amin barátnőd társaságában a spárgát gyakoroltad, az iskolai előadáson készültet, s azt a fényképet, amit először láttam rólad… A leveleidet… Nem, ne hidd, hogy elolvastam őket! Nem. Azokat neked írták, más kisfiúk… Úgyhogy érintetlenül visszatettem mindegyiket…
Az azóta állandósult nyugtalanság tehetetlenségében, egy átvirrasztott éjszaka után tegnap hajnalban kisétáltam a sírodhoz, s ott, az elmúlás kertjében, a gyász megannyi bánatában, váratlanul ugyanazzal a boldog szorongással tudtam gondolni rád, ahogyan valamikor nagyon régen, a találkozást remélő kisfiúként, az immáron a végtelen, beláthatatlan messzeségének feloldhatatlan ködében elvesző angyali lélekre, aki az idők végezetéig s talán annál is tovább szeret…

szilvi

 

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.

Barátsággal, Malota László

 

A papi eljegyzés

 A szemináriumi cellám nyomasztó csendjében ültem és vártam, hogy jöjjön kispaptársam és dacolva a szilenciumos lelkigyakorlattal meglátogassuk az apácákat, akikhez egy sötét folyosón át lehetett átmenni.
Lucianus, izgatottan és kivirulva rohant be hozzám, mire azonnal felálltam.
– Annyira boldog vagyok! Gyerekáldásban részesültünk. Teréz állapotos!
– És elhiszi majd a főnővér, hogy szeplőtelenül fogant? – kérdeztem érdeklődve, hiszen Teréz apáca volt.
– Mit számít! Drága testvérem, kérésem van feléd – ragadta meg a kezemet két tenyere közé fogva. – Legyél a tanúm.
– Szerintem elég bizonyíték a gyerek – feleltem.
– Jaj dehogyis te bolond, én ma estéről beszélek! Ma este lesz a nagy nap. Eljegyzem Terézt!
Néhány perc elteltével már visszafogott lépésekkel, reverendánkat megemelve haladtunk el a többi kispap cellája előtt, hogy a hátsó lépcsőn, és a sötét folyosón át egyre közelebb kerüljünk a meghitt apácacellához, ahol bizonyára Teréz már izgatottan várja leendő vőlegényét, akinél jegyűrű helyett két rózsafüzér-olvasós gyűrű volt, ami úgy hiszem kitűnő döntés, egy kispap és egy apáca eljegyzéséhez. Amikor elértük a cellaajtót, Lucianus megállt, az ég felé fordult, és keresztet vetett.
– Köszönöm őt Uram, köszönöm! – és benyitott a teremtményhez, akiért az imént adott hálát.
Teréz azonnal elpirult, amikor meglátott minket, és arca égett a boldogságtól amint megölelték egymást szeminaristatársammal. Azóta sem láttam ennyire boldog párt.
– Hát kezdjük akkor el – ajánlotta zavartan Lucianus, és körbenézett az apácacellában, ahol hármunkon kívül még egy szoror állt, Ramóna, aki Teréz tanúja volt. Az asztalhoz léptem, meggyújtottam a gyertyákat és lekapcsoltam a lámpát.
Lucianus örömittasan Teréz elé térdelt: – Ígérem… Fogadd ezt a gyűrűt szerelmem jeléül, s… komoly szándékaim miatt. Legyen ez a gyűrű neked… szerelem bizonyítéka, s abbéli szándékom előrevetítője, hogy egyszer azt akarom… illetve szeretném, hogy megkérhessem a kezedet és… de mit beszélek én ennyit – fejezte be kissé zavaros mondókáját és elkapta Teréz kezét, majd kissé ügyetlenül felhúzta ujjára a rózsafüzérgyűrűt.
– Köszönöm – dadogta Teréz, és zavartan pislogott körbe. – Mit kell ilyenkor mondani? – kérdezte fülig pirosan, segítségkérően nézve rám.
– Fogadkozz te is – ajánlottam barátságosan.
– Jó – örült meg az ötlenek. – Fogadom, hogy hű feleséged leszek… persze ha egyáltalán elveszel engem… és gyermeked jó anyja… és jó házastárs, és… talán ennyi elég is – zárta gondolatmenetét, és lehajolt, hogy megcsókolja Lucianus száját, de csak az orrát sikerült. Mindketten zavartan felnevettek. Lucianus az asztalhoz lépett, és misebort töltött a poharakba, míg Teréz az ágyhoz ugrott, és lehasalva a földre kihúzott egy kis dobozkát, aminek társaságában felült az ágyra.
– Gyertek hadd vendégeljelek meg benneteket – mondta mosolyogva és bontogatni kezdte a gondosan átkötött csomagot, de remegő kezeivel sehogy sem bírt a zsinegekkel, úgyhogy Lucianus segített neki.
– Gyertek egyetek – fordult felénk sugárzó arccal. – Én magam készítettem ezeket – büszkélkedett és miközben mindegyiket megemelte, magyarázgatott: – Ebben egy kis dió van, ezért nem annyira édes. Ebben meg vékonyra szelt alma és fahéj. Ez nagyon finom. Ez itt meg krémes. Az anyagát magam találtam ki – és megsimogatva Lucianus arcát hozzátette: Neki ez a kedvence.
Hajnalig maradtunk, és ünnepeltünk. Amikor visszatérve a Szemináriumba elváltam Lucianustól a kápolnába mentem, ahová annak idején magamtól egyszer sem, és életemben először hálát adva Istennek tiszta szívvel fordulva felé imádkozni kezdtem.
Néhány héttel később Teréz kilépett a rendből. Lucianust hivatástisztázásra küldték a püspökéhez, ahonnan nem tért vissza többé a szeminaristák közé. Fél évvel később az esküvőjükön találkoztunk újra; nagyon megörültünk egymásnak, és valamiért mindketten csodálkozva néztek rám, amikor elmeséltem, hogy kirúgtak a papneveldéből…

 

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.

Barátsággal, Malota László

 

A gyóntatás

 Még reverendában jártam, és papneveldében laktam, amikor ez a különös eset egy vasárnapi mise alatt megesett velem. Nem sokkal a reverendába való beöltöztetésem után már erős késztetést éreztem a gyóntatásra, annak ellenére, hogy tisztában voltam vele mindez a kiváltság csupán a pappá szentelést követően lesz kiváltságom. Reménnyel és érdeklődéssel átitatott lélekkel, titokban léptem be az egyik gyóntatófülke papi oldalába, mialatt kispaptársaim a szentélyben éppen a “Szeretettel jönnek hozzád” című dalt harsogták. Kiemelkedett közülük a szeminárium kántorának hangja, ami azonnali cselekvésre késztetett, és magamra zártam az ajtót. Néhány, amolyan hagyományos gyónó után egy fiatal nő köszöntött Dicsértessék a Jézus Krisztussal.
– Gyónom a mindenható Istennek, és neked, lelki atyám, hogy utolsó gyónásom óta ezeket a bűnöket követtem el – kezdte a szokásos és már kissé unalmas szöveget, majd hosszabb szünetet tartott.
– Itt van? – kérdeztem és közelebb hajoltam a fülkét elválasztó kicsinyke lyukakhoz.
– Itt. Csak összeszedem a gondolataimat, és a bűneimet – felelte visszafogott hangon.
Természetes módon, papi személyhez illően hallgatásba burkolózva, a legnagyobb áhítattal türelmesen várakoztam, mígnem újra megszólalt:
– Drága Atyám, súlyosak az én bűneim. Nagyon súlyosak. Talán meg sem lehet őket bocsátani, talán…
– Gyermekem, Isten jóságos és megbocsátja neked bűneidet, ha őszintén, tiszta szívvel fordulsz hozzá és bűnbánatot tapasztalhat nálad.
– Vétkeztem! Bűnbe estem, ezerszer is kárhozat jár érte, nincs erre vigasz, nincs erre megbocsátás – hadarta, miközben érdeklődésemet egyre inkább felkeltette, annak ellenére, hogy még csak célzást sem tett egyetlen bűnére, nemhogy megbánta volna.
– Először azt hiszem a gyengeség vitt rá, hogy bűnbe essem – vallotta elszánván magát. – A gyengeség és talán a hihetetlen vonzalom amit éreztem a férfi iránt, aki elzáratottságomban felkeresett. Remegve igyekeztem ellenállni, de gyarló módon elbuktam, és féktelen szexuális vággyal estem az áldozatomnak. Letéptem róla a szent ruhát, betegesen estem neki. Összekarmoltam a hátát, kiszívtam a nyakát. Minden elfojtott vágyam betetőződött akkor, és tudattalanul hajtott. Nem tudtam ellenállni. Egy pofon térített magamhoz, ami egy erősebb karmolásom egyenes következménye volt. Ezt követően, az ő félelmei miatt nem találkoztunk többé. De bennem tovább növekedett a vágy, és férfi híján egyik, a velem egy fedél alatt élő nőnél kerestem vigaszt, aki reszketve közösült velem, miközben zokogott. Akkor ébredtem tudatára, hogy igazából mire is vágyom, mert félelme még inkább gerjesztette az orgazmus iránti olthatatlan kívánalmamat. Úgyhogy a legközelebbi találkozáskor, amit nem kerülhetett el, már alaposan megvertem és megaláztam. Nem menekülhetett onnan ahol lakunk, így ezt követően zsarnokoskodhattam felette, kellemetlen helyzetekbe hoztam, a szolgámmá tettem és szüntelenül kínoztam a lelkét és a testét egyaránt. Éreztem, hogy egyre jobb ez nekem, úgyhogy szereztem egy bilincset és odabilincseltem a vaságyához, és élveztem, ahogyan szenved… – itt elakadt a gyónás, a szavammal együtt, ami csak néhány pillanat múlva alakult át hanggá.
– Nos gyermekem nincs semmi kétség, téged maga a Sátán kerített hatalmába! A gonosz szállta meg lelkedet, és uralkodik tested felett. A penitencia itt nem lesz elég, bár bőkezűen fogom osztani, de úgy érzem, hogy neked orvosra van szükséged. Mielőbb keress fel egy pszichológust, aki hosszú terápiával talán képes lesz visszaterelni téged a megfelelő keretek közé.
– Atyám, kérem oldozzon fel, mérjen rám hatalmas penitenciát! Szabadulni akarok! – könyörgött.
Magától értetődik, hogy nem fukarkodtam a Miatyánkokkal, Üdvözlégyekkel, és a teljes rózsafüzér napi többszöri elmondását is kiróttam. A gyónó ezután távozott, és miután engem is megviselt ezen tevékenység közvetlen utána én is kiléptem a gyóntatófülkéből. Őt azonban már sehol sem láttam. Sőt senkit sem a gyóntatófülke közelében. Egyszerűen eltűnt. A gyóntatóhelyiségtől két lépésnyire kiléptem a szemináriumot és a templomot összekötő ajtón. A folyosó ilyen tájban, a szentmise alatt, amióta ott éltem mindig kihalt volt, hiszen csak bentlakók használhattuk. Most azonban egy alak suhant át, és a következő pillanatban már el is tűnt az egyik oldalfolyosón. Amint döbbenten álltam ott még hallottam cipőjének egyre halkuló gyors kopogását, melyet végül a komor papnevelde rideg, régi falai teljesen magukba zártak. A mai napig nem jöttem rá, hogy kit rejtett az ismert ruha, annak ellenére, hogy ottlétem során bizonyára többször is találkozhattunk, hiszen a menekülő apáca volt.

 

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.

Barátsággal, Malota László