– Olyan régen találkoztam ilyen tiszta tekintetű lánnyal, akinek ha a szemébe nézek a körülöttem lévő világ köddé foszlik, és nem érzem, hogy egy sörhabtól ragacsos pulton könyökölök. Megszűnnek a körülöttem álló, üres tekintettel maguk elé bambuló unalmas arcú férfiak, akik az alkohol mámorában feloldódva bátrabb próbálkozásokat is magukénak éreznek ha hozzád szólnak. Félreérthetetlen célzásokkal, ezerszer elcsépelt közhelyekkel igyekeznek kicsalni a telefonszámodat, remélvén, hogy primitív vágyaik tárgyaként beteljesülnek elképzeléseik, amik a te szépségedből fogantak. Félek, a helyzet ami adódott most nekem itt ebben a füstfelhőben úszó romkocsmában, a hátulról nekem jövő alkohol után türelmetlenül áhítozó emberek előtt, elég sekélyes helyzet ahhoz, hogy elmondhassam neked, amit érzek, leírva a fényt, ami arcodra hullva remegőn tovasiklott most, miközben a mellettem álló fiatalember áthajolva a pulton rendelt: „Két kisfröccsöt légy szíves”. – Türelmesen várom, amíg Timi, a szép szőke pultoslány beteljesíti eme férfiú óhaját, és hozzájuttatja a hőn áhított nedűhöz. Miközben nézem őt, munka közben azon töprengek, hogy mi az ami annyira megfogott benne tegnap, amikor először láthattam, és mi az ami kiváltja belőlem ezt a mérhetetlen őszinteséget, és ami miatt nem zavar, hogy ennyire kiadom magamat. Merengésemből az ő érzékien lágy csillogású hangja ragad magával, örömmel tudatván, hogy újra tud rám figyelni, így folytatom:
– Arra vágyom, hogy a félhomályos szobában az ágyon ott feküdjél mellettem, és gyönyörködhessek benned. Furcsa egy kívánatos nőnek azt mondani, hogy mindez beteljesítené a vágyamat, és arcod gyengéd érintése, tested hajlatainak lágy, alig érzékelhető hullámzása, ívelt körvonalaidat körbeölelő fény árnyékának látványa boldoggá tenne. Gyengéd csókot lehelnék a homlokodra, lezáruló szemhéjadra, és mindebből mégsem hiányozna a teljesség. Persze mindez csupán olyan álom, ami nemsokára szertefoszlik, amikor bejelented, hogy több éve boldog párkapcsolatban élsz. De akkor is olyan hevületet ébresztettél bennem, ami kellemes forrósággal töltötte el a lelkemet visszaadva a reményt a szerelemre, amire az utóbbi évek alatt megéltek miatt már teljesen alkalmatlannak véltem magamat.
– Nincs barátom, ugyanis két hónapja szakítottunk – mondta halkan de ekkor meghitt világunkba érzéketlenül újra betört egy cigarettát vásárolni szándékozó nő, aki képtelen volt eldönteni, hogy valójában melyik márkájúval szándékozza mérgezni magát.
Oldalról ránéztem és szerettem, igen, a remény most más színben láttatta velem a körülöttem lévő világot, és legszívesebben megöleltem volna őt.
– Te vedd meg az egyiket én megveszem neked a másik fajta cigit – fordultam felé.
– Te észnél vagy arc? Be vagy papírozva? – kérdezte kidülledő szemekkel.
A gondolataimba való visszatéréssel azonnal kiszakítottam magamat ebből az alantas hangvételű társalgásból és a jövő boldog képeit alkottam meg képzeletemben, látva magam előtt a Ráday utca egyik teázójának emeletén a félreeső sarkot, ahol a gyertyák fényénél teát iszom Timivel, miközben óhatatlanul is összeér a szűk helyen a térdünk… Két tenyerébe fogja a meleg, illatos párát sóhajtó hevült teáscsészét, és rám mosolyog.
– Szerda este nem dolgozom – suttogja Timi egészen közel hajolva az arcomhoz.
Azon a vissza nem térő szerda estén, mintha az egész Ráday utcai teázó galériáját betöltötte volna a bensőséges melegség, ami olyan erőteljesen sugárzott Timiből, aki egészen közel hozzám egy matracon ülve égszínkék szemeivel veszett el a tekintetemben. A szája előtt tartott teáscsészéből halovány gőz szállt felfelé, hogy e tiszta arc még igézőbben ragyoghasson. Azokban a pillanatokban értettem meg, hogy a nő a létezés beláthatatlanul teljes misztériumának őrzője, a fogantatáskor istennőként méhében, az idők kezdete óta ismételten megteremtvén a világot. Miközben a nőiesség igazi jelentőségében feloldódtam, bűnbánattal hajoltam közelebb, bízván, hogy megbocsátást nyerhetek, addigi életemben megesett női lelkek megsebzéséért, amiket legtöbbször tudatlanságomban, akaratlanul ejtettem.
– Olyan furcsa most az arcod, és a tekinteted zavart tükröz – jegyezte meg kissé aggódva.
– Lehetséges – válaszoltam nagyon halkan. – Azt hiszem a te lényed által világosulhatok és tisztulhatok meg, hogy a mai naptól más szemmel tekinthessek a nőkre, és nagyobb tisztelettel fordulhassak feléjük.
– Máris más nők felé akarsz fordulni? – kérdezte nevetve.
– A te angyali feddhetetlenségű kisugárzásod értette meg velem, milyen isteni csoda a nő, és mi férfiak mennyire nem vigyázunk erre a teremtésre, s csak saját önző vágyaink beteljesülését látjuk benne. Ráébresztettél, mennyire kevés az a gyengédség, odaadás, amivel a legtöbb férfi, velem együtt természetesen, a nő felé fordul.
– Remélem tényleg jó hatással lehetek rád – mosolyodott el.
– Valami különös kegy által ma este ráébredhettem, hogy mennyire nem ismerem a nőket, és mennyire nem láttam a férfi ösztöneimtől, amik egyre vadabbul hajtottak egyik nő öleléséből a másikéba.
– Ezek szerint nem éltél visszafogott életet.
– Felfokozott életet éltem, a szenvedély magával ragadva vakított el, megfosztva az érzések mélységétől, a közelség varázsától, a lelki egyesüléstől. Legyőzhetetlen, állandóan újrateremtődő vad vágyak hajtottak, hogy folyamatos zakatolásukkal, akár a száguldó expresszvonat elvigyenek az igazi értékek mellett, melyek rám várva ott csillogtak a falusi vasútállomások gyéren megvilágított fénytelen peronjain, remegő kezüket nyújtva felém, igyekezvén megértetni velem, hogy meg kell húznom a vészféket, és le kell szállnom a szürkeségnek látszó létbe, hogy egy átvirrasztott éjszakán meglelhessem csillogásukat. Szerény körülményű, messziről egyáltalán nem is észrevehető kis házacskákban lelhettem volna csak rá a megkerült boldogság megannyi gyémántjára, amit azelőtt sohasem ismerhettem meg, hiszen csak a pompázó kivilágított állomásokat láttam, a fényárban úszó csillogást, amikben ott rögtön megkaptam a boldogságot, vagyis mindazt, ami parányi része csak a boldogságnak. Határtalan egyszerűségemben, úgy véltem, csak a nagy csarnokok onthatják a szépet, és érdemlik meg a jót, a kiváltságosok gazdagságában, mialatt az igazi kiváltságosok messze földeken, falusi állomásokon szerényen meghúzódva emelkedtek a mennyország felé, csendesen ülve a kopott vakolatú ház előtti festék nélküli padon. Amint itt ülök veled látom csak, hogy milyen jelentéktelen része ez a teljességnek.
– A boldogság teljességének nincsenek határai – jegyezte meg Timi szelíden.
– Tökéletesen látom magam előtt a körvonalait. A te lényed egésze maga a beteljesült boldogság.
– Hiszen nem is ismersz.
– Amit ismerek, az elegendő ahhoz, hogy így érezzem. És ahhoz, hogy a parázs lánggá dagadjon elég egy kósza, váratlanul feltámadó szellő, ami életet lehel a tűzbe, hogy lángnyelvei beboríthassanak akár egy egész várost. Azonban valóban igazad van, hiszen határtalan még mindaz, amit benned minden új pillanatban fellelhetek, apró szikrákat melyek a szívemben lángolnak fel. A pillanatban ami ezerszer is újra születik ha találkozol velem.
– Találkozom veled – hallottam a tündér hangját, és éreztem, mialatt szavai belevesztek az illatos teapárás levegőbe, hogy hirtelen kiteljesedik lelkemben a világ, minden csodájával, magasztos érzésével, idilli képeivel. Újjászületésem áldott perceit élhettem át, feloldódva és beleveszvén a boldogság lágyan simogató, felhevült testemet gyengéden körülölelő mindenségében.
Amint újra beleittam a teámba, különös ízét egészen másképpen éreztem, mint néhány perccel azelőtt, és üdesége kellemes forrósággal járta át a testemet. Valami csoda folytán, amit a mellettem ülő szép szőke pultoslány keltett életre létezésével, ott a Ráday utca teázójában, minden külső beavatkozás nélkül újra megszülethettem, egy új világra, amit bár jól ismerek, de mégis megannyi csodáját fedezhetem fel a szeretett lény által, akár az idők végezetéig…

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.

Barátsággal, Malota László

 Annak a soha vissza nem térő, csillagfényes forró nyári éjszakának emlékét hagyom beleveszni a múlt sűrű ködébe, mert emléke fájdalmat szül a megfoghatatlan boldogság helyett, ami akkoriban még átjárta egész testemet… Engedem, hogy homályos képpé alakuljon a tizenöt éves szőke hosszú hajú lófarkas lány gyermekien nőies arca, tekintetének odaadó naivsága, remegően tapasztalatlan karjainak ölelése. Most utoljára idézem fel mindazokat a felkavaró éji órák álomszerű perceit, melyek után édes harmatával fonódott körénk a hajnal, mialatt hanyatt feküdtünk az illatos deres fű friss párájában.
Azóta sem szeretett úgy senki, mint az a lány, ártatlan tiszta szívvel, végsőkig kitárulkozó odaadó lélekkel. Akárhogy is, az az idő már nem térhet vissza, az a perc tovaszállt, és az idő múlik, mind távolabb sodorva erős árjával, hiába kapaszkodom, nincs maradás.
– Furcsa, hogy éppen ebben a házban laktok – mondtam Barbinak, amikor megállt a kapujuk előtt. – Tudod annak idején, még egészen kicsi gyerekként, amikor a nagyszüleimnél nyaraltam minden nap elbicikliztem ide, és megcsodáltam ezt a házat, amit akkoriban kezdtek el építeni. Gyakran álmodoztam róla, hogy egyszer majd megveszem, és itt fogok lakni.
– Ez egy elátkozott ház. Aki elkezdte építeni, annak elfogyott a pénze és nem tudta befejezni. Aki megvette tőle, az eladósodott. – Néhány pillanatra elhallgatott, majd szomorú hangon folytatta: – Apukámnak is ez a ház volt az álma, de pár hétre rá, hogy beköltöztünk letartóztatták.
Lehajtott fejjel, bánatosan nézett maga elé, mire önkéntelenül közelebb léptem, magamhoz öleltem, majd megsimogattam az arcát.
– Lassan két éve, hogy börtönben van, és nem láttam – jegyezte meg elfúló hangon.
Megfogtam a kezét és gyengéden magam után vonva elindultam az alsóvárosi iskola felé. Nem sokkal később az udvarán felültünk egy pad háttámlájára, és a csendes éjszakának neszező hangjai között szótlanul fogtuk egymás kezét. Azon az éjen valami megmagyarázhatatlan vágytól vezérelvén beavattuk egymást a legbensőbb titkainkba, kitárulkoztunk, nem foglalkozva vele, hogy teljesen kiadjuk magunkat a másiknak.
– Még senkinek nem mondtam el ezeket. Nem tudja senki csak te, hogy mit éreztem amikor kiderült, hogy az apámat a határnál letartóztatták és börtönbe került – mondta végül Barbi elakadó szavakkal.
Hálából megsimogattam a haját, majd átölelve magamhoz vontam, fejét a vállamra ejtette és sírni kezdett. A megkönnyebbülés könnyei méltóságteljes lassúsággal csorogtak le az arcán és hullottak az ölembe. A megtisztulás perceit követően gyengéden megemeltem a fejecskéjét, magam felé fordítottam és zsebkendőmmel megtörölgettem a hajnal fényében ragyogó bájos arcát. Tiszta, még kissé szomorkás pillantása odaadó, boldog tekintetembe fonódott, és ajkaink akaratlanul közeledtek egymáshoz…
Még nem világosodott ki teljesen amikor egymás mellé fekve az üde fűben, kéz a kézben bámultuk az égboltot, várva a reggel feljövetelét, az új nap kezdetét, amit az együttlét örömében, a másik szeretete által egészen más érzésekkel, felszabadultan, teljesen más emberként fogadhattunk. Azóta sem láthattam többé olyan szépnek a reggelt…

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.

A nagyapámnak, aki örökre Auschwitzban maradt

 Auschwitzban több mint húsz éve nem száll fel kékesfekete kormos füst a krematóriumok magas, ívelt kéményein át. A barakkok, őrtornyok, börtönbunkerek, gázkamrák között gaz és fű nő. A kivégzéseknek, elgázosításoknak, likvidálásoknak, szelektálásoknak vége. Már nem érkeznek új transzportok, az őrházak üresek, a raktárakba nem kerül új holmi. A halál, a szenvedés, a gyilkolás színhelyére ráborult a magány és az emlékezés. Azok közül akik átélték mindazt a poklot, amit ez a csendes hely magában rejt, már alig-alig él valaki. A halottak kékesfekete gőzként térnek vissza a táborokba, hogy az idők végezetéig el ne szabadulhassanak.
Teofil Dabrowsky oberkápó emlékezete sokat megőrzött közülük. Most, hogy húsz év után hazatért, az azt jelentette: a túlélőkre éppúgy emlékezett, mint azokra, akik őmiatta örökre Auschwitzban maradtak. Magabiztosságából mit sem vesztve, kihívóan végignézett a számára silány terecskén, és kihúzva magát, a kocsi tükrébe pislantott. Miközben lesimította a haját, szája fölényes mosolyra görbült.
– Ugyan ki merné idetolni a szutykos képét az én kocsimhoz? Hisz senkiháziak ezek hozzád képest Teo! Megtiszteltetés nekik, hogy eljöttél hozzájuk. A táborban mind a lábad előtt hevert volna, és könyörögve, megalázkodva hajlongtak volna előtted, Dabrowsky oberkápó előtt, akitől a legjobban tartott minden büdös zsidó, olyanok, mint Obojski. Nocsak nem ő az ott? Rosszul látok? Hát mégis ő lenne az, a nagy terveket szövő Obojski? A mintagyerek, a mintafogoly? A senki! – Miközben erre gondolt ingerülten felröhögött, majd meglátva a két alakot, a zsinagóga ívelt bejáratában, fuldokolni kezdett.
– Oda kellene mennem, mégiscsak a szüleim! – mormogta de már abban a percben meg is változtatta az elhatározását. Az undor és a szégyen erősebb volt ennél a hirtelen elérzékenyülésnél.
– Ugyan mi ütött belém! Nem ők neveltek ilyennek? Méltán szenvednek. Hová süllyedtem a szentségit?!
Átnézve a szülein a téren ácsorgók felé fordította fürkésző tekintetét. Amikor több arcot is felismert, szörnyen megdöbbent, és testét ijedség keltette remegés járta át.
– Biztosan gyűlölnek – futott át az agyán a gondolat, amin meglepődött.
Pedig ez az antipatikus viselkedés teljesen logikus, megalapozott volt, mivel annak idején ebből a városból rengeteg zsidót deportáltak az internálótáborokba, ahonnan ugyan kevesen tértek vissza, de azért akadtak ilyenek, és ők tudták, hogy Dabrowsky milyen embertelenül bánt a többiekkel.
Főleg Obojskitól hallhattak sokat, aki jó ideig egy barakkban sínylődött vele. Elmesélte, hogy Dabrowsky élvezettel verte őket, örömmel figyelte elgyengülésüket, és büszkén leste, amint a hullaszállító foglyok a tróglira hányták a hullájukat. A krematóriumokban dolgozókkal bizalmas kapcsolatban állt, hogy olcsón megszerezhesse a halálba kínzott társak féltve rejtegetett értékeit.
Ha aranyfogakra lelt: egy fogóval, amit erre a célra rekvirált kirángatta, megelőzve a tábori hullaházban dolgozó fogorvost. Általában azokat a foglyokat egzecíroztatta, akiknek pénzük vagy valamilyen vagyontárgyuk volt. Nem kímélt senkit, nem tett különbséget, sanyargatta, ütlegelte a gyerekkori pajtásait is. Most pedig, húsz év után, pöffeszkedve, alteráció nélkül, feloldozásra várva visszatért.
Az egyik csoportból egy férfi észrevette a szokatlan látogatót, fejével a kocsi felé intve mondott valamit a társainak, mire közülük többen is hátranéztek. Dabrowsky zavartan figyelte őket, és jobbnak látta ha odébbáll. Nagy csikorgással fékezett le a zsinagóga mögött, ahol váratlanul megjelent Kras Mojse. Dabrowsky önhitten vigyorogva kipattant a kocsiból és szinte már ujjongva felkiáltott.
– Rabbi!
Mojse meglepődve fordult felé, tetőtől talpig végigmérte az idegent, és megkérdezte.
– Ismerjük talán egymást?
– Hát… ami azt illeti… – esett zavarba a jövevény, magában bosszankodva bizonytalankodásán. – Na beenged végre? – kérdezte gyorsan, felbőszülve. A rabbi szelíd szemeivel ránézett és nem vesztve el a nyugalmát halkan megjegyezte:
– Jöjjön el máskor.
– Mégis mit képzel! – fortyant fel az idegen. – Messziről jöttem, és egyébként se érek rá, ide járogatni.
– Messziről? – Dabrowsky elértette a dolgot és elfehéredve sűrűbben kezdte venni a levegőt.
– Pedig olyan, mintha maga idevalósi lenne – zavarta meg a csendet a rabbi.
– Ha tudná, hogy miért jöttem… ha tudná mi mindenen estem át… mennyit vívódtam… akkor…
– Akkor?
– Akkor maga kérné, hogy hadd hallgasson végig! – ordította visszanyerve önbizalmát a kápó.
– Fáradjon vissza holnap – válaszolt kimérten Mojse.
– Nem lehet – hebegte Teofil, majd színlelt könyörgéssel folytatta – Kérem, drága rabbi, hallgasson meg! Szánjon meg!
Mojse az állát vakargatva, elgondolkozva, hosszasan nézett a tolakodó férfire. Teofil Dabrowsky ki nem állhatta a tekintetét, látszólag közönyösen nézett el a rabbi mellett, úgy mintha csak a környéket szemlélné, vagy mintha meglátott volna valamit. Kras rabbi kitűnő emberismerő volt. Kinyitotta a zsinagóga hátsó ajtaját és betessékelte a hívatlan vendéget. Teofil Dabrowsky határozott léptekkel, büszkén lépkedett utána, arcán elégedett mosollyal, mindaddig, amíg mint valami jéghideg hullám szét nem ömlött zord, rideg lelkében a könnyűléptű, vidám múlt, a gyerekkora.
– Olyan mint régen! – szaladt ki a száján meggondolatlanul.
– Mit mondott? – kérdezte a rabbi, de nem fordult hátra, Teofil megkönnyebbült.
– Semmi, semmi – magyarázta. Mojse hirtelen megfordult, erőteljesen, kérdőn a szeme közé nézett és egészen halkan, mintha csak magának jegyezné meg azt mondta:
– Már volt itt, ha nem tévedek.
– Ugyan, miket fecseg maga itt össze -vissza! – förmedt rá az egykori kápó, de mivel érezte, hogy arca akarata ellenére mindent elárul másként folytatta – Hiszen drága rabbi, nem is ezért jöttem… illetve, hogy újra ide jöjjek, hanem mert el kellett jönnöm… kérem hallgasson meg… szeretném ha… mindent, mindent megtudna… és akkor… és akkor…
– Mi lelte magát? – Mojse értetlenül meredt a reszkető férfira, akinek rángatózott a szája, és aki elfehéredve most úgy nézett ki mint egy eszelős.
– Lehet, hogy tudok segíteni.
– Maga? Ugyan! – tért magához Dabrowsky.
– Nem értem magát. Az előbb…
– Ugyan ki más. Ezt akartam mondani, csak közbevágott! Megint közbevágott. Mi jogon, nem tudom.
– Nézze, engem igazából nem érdekel, pontosabban nincs most időm magára, úgyhogy… ha vesztegetni akarja az időmet, kérem…
Nem tudta befejezni mert az idegen férfi már nem volt mellette. Minden szó nélkül otthagyta és mint aki menekül valami elől a Frigyszekrényhez iramodott. Mojse szenvtelenül követve belépett a zsinagóga félhomályába és megállt a Tora olvasó emelvénynél. Teofil csak néhány perc múltán figyelt fel a jelenlétére, és amikor megpillantotta, pont ott a Tora emelvény mellett, megdermedt. Hirtelen egy másodperc alatt a szürkület vakító fénnyé alakult. A Bima mit sem változott azóta, így könnyen éles emlékké lett. Az akkori mulatság, melyre szeretettel gondolt, szörnyen kínzóvá, nyomasztóvá formálódva fájdalmat ébresztett a szívében.
Még gyerekkorában a Bar Micvo szertartás előtt úgy megijesztette a sameszt, hogy az ijedtében bevizelt. Aztán már kint a felnőtté avatás alatt belerúgott az őt körülvevő tíz férfi egyikébe. A rabbi észrevette mindezt, és amikor látta, hogy a fiú tovább incselkedik az öreg samesszel hirtelen haragjában pofon akarta vágni a gúnyolódó gyereket, de véletlenül az idegesen körülötte tevékenykedő sameszt találta el. A fiú persze tovább nevetett.
– Nem haragudott… – hebegte Teofil és felzokogott.
– Maga nagyon gyenge – jegyezte meg az odalépő Mojse miközben megpróbálta felemelni a rángatózó férfit aki a földre zuhant.
– Ne érjen hozzám! – kiáltotta Dabrowsky felállva. – Ne higgye, hogy köze van hozzá!
– Nehéz a keresztje magának – jegyezte meg csendesen Kras rabbi.
– Kereszt? Kereszt. Hazugság az egész… – elhallgatott, mert eszébe jutott valami egészen furcsa dolog a keresztről. A halottakra gondolt. Auschwitzra. Megelevenedett előtte egy jelenet. Nem sokkal azelőtt történt, hogy tavasszal Himmler meglátogatta a tábort. A lágerben még nem fejeződött be az appel, amikor a folyosóról bekiáltott Hans Bock a krankenbau – azaz a tábori kórház – dolgozója.
A két leichenträger, Obojski és a 290-es fogoly futtában kapkodta be a kenyerét. Dabrowsky tudta, hogyha az appel ideje alatt kihívják őket, akkor kivégzés lesz. Mivel több hullaszállítót is ment velük ebből arra következtetett, hogy komolyabb dologról lehet szó. Felállt és követte őket. A kiesgrube felé igyekeztek. Ez a kis kavicsbánya a drótkerítésen túl volt, az őrházzal szemben. A kivégzés nagyon sokáig tartott. A hullákat kettesével hányták a tróglira. Dabrowsky akkor látott életében először egy rakáson ennyi halottat. Az arcukat eltorzította a halálfélelem, az eszeveszett riadalom, undorítóak, visszataszítóak voltak.
– Jézus nem halt meg – jegyezte meg ellentmondást nem tűrve, éles hangon.
– Hogyan? – értetlenkedett a rabbi.
– Jézus Krisztus nem volt igazi halott.
– Nem értem!
– Nem? Persze, hogy nem érti. Nézze, megmagyarázom magának – mondta lenézően az oberkápó. – Ha megfigyeli Jézus arcát, mit láthat? Nyugodt, kiegyensúlyozott, szép arcot, amin semmi nyoma a húsába bevert szögek okozta iszonyú és leírhatatlan szenvedésnek, a kínlódó, tehetetlen küzdelemnek, mely az életért folyik. Érti már?
– Nem.
– Maguk mind meg a többi pap sajnálattal, áhítattal, elérzékenyülve borul le előtte, tekint fel a szoborra. Nagy barom lehetett, aki ilyennek képzelte el a keresztre feszített Messiást!
– Maga félrebeszél! Ha nem tudná, zsidó ember még nem borult le Krisztus-szobor előtt.
– Micsoda?! Hogy én félrebeszélek! Maga még sohasem látott igazi hullát!
– Miből gondolja? Éppenséggel ha tudni akarja…
– Éppenséggel nem akarom tudni, mit érdekel az engem!
– Akkor pedig…
– Várjon! Nézze én azokról a hullákról beszélek, akiket a leichenhalleban lát az ember, tudja az internálótábori hullaházban.
– Mit akar ezzel? Ne haragudjon, de nem értem… se ezt se a jövetele célját.
– Mit ért maga! Ugyan! Maga soha sem volt ott. Nem látta a kivégzést a kiesgrubenál! Nem járt a leichenhalleban! Nem tudja micsoda halálfélelemben, betegségben töltöttük a napjainkat! Nem élt a barakkunkban, ahol mindennap meghalt valaki! Maga nem járt Auschwitzban! – majd érthetetlen büszkeséggel hozzátette – ellenben velem!
– Nem dicsekednék a maga helyében.
– Én sem tettem azt, csak…
– Sötét van, felkapcsolom a lámpákat – mondta a rabbi, hogy másra terelje a szót. Elindult kifelé, de alig lépett kettőt az idegen utánanyúlt és visszahúzta.
– Kérem ne tegye! Kérem.
– Most már mennie kellene, úgyhogy…
– Menni! Még csak most kezdődik!
– Micsoda? Mi kezdődik? – érdeklődött kissé megrémülve Mojse.
– Ne ijedezzen már! Nem olyasmi… hiszen maga jó ember, tudom én azt – kedveskedett Teofil.
– Ne mondjon elhamarkodottan véleményt. Alig néhány perce ismerjük egymást.
– Néhány perce? – röhögött ingerülten Dabrowsky.
– Nem értem mit nevet ezen!
– Tudja mióta ismerem magát? Nem is tudom pontosan megmondani, de egyre emlékszem: még fiatal rabbi volt akkor. Meg akart pofozni, de a samesz… eh, mindegy!
– Már miért lenne az! Hisz akkor ismerjük egymást. Várjon csak! Hát ezért jött?
– Szó sincs róla! Nem ezért… vagy ha akarja éppen ezért!
– Mondja csak nem maga volt az a fiú?
– Dehogynem! – szólt közbe pimaszul és kihívóan Dabrowsky.
– Az a szemtelen és pimasz kölyök akinek járt volna a pofon? A mostani modorából ítélve magának kell lennie!
Dabrowsky elvörösödött majd színlelt megbánással hadarni kezdett:
– Ne haragudjon drága rebe ha megbántottam… tényleg nem akartam és…
– Ugyan hagyja már!
– Micsoda?!
– Hagyja abba a hazudozást Teofil Dabrowsky!
– Hogy mondta? – kérdezte elkékülve a leleplezett ember.
– Teofil Dabrowsky! – kiáltotta a rabbi és hangja beletépett a kongó ürességbe.
– El vagyok veszve… már régóta el vagyok… de csak most vesztem el igazán.
– El bizony. Mióta is?
– Beszélnünk kellene…! Most én… én elkezdek mesélni magának. Csak magának! Érti?
– Nem és ne üvöltözzön! Kérem szépen.
– Értse meg magának tudnia kell róla!
– Nekem? Miért éppen nekem?
– Éppen azért mert maga az egyetlen, akinek… akinek el kell mondanom azt a valamit… egyszóval egy olyan dolgot… amiről nehéz beszélni… nagyon nehéz… de én mégis… úgyhogy lássa be… lássa csak be… a lelkiismeretem megöl ha…
– A lelkiismerete? – kérdezte Mojse, aztán maga is elképedt a durvaságán.
Dabrowsky észre sem véve a megjegyzést tovább hadart, zagyván, összefüggéstelenül, de mindinkább belemelegedett annál magabiztosabb lett. Annyira feltüzesedett, hogy a rabbi megunta és megkérte: Térjen a lényegre!
– Ez mind fontos! Mégis hogy képzeli, hogy megállít? Engem…
– Aki a tábor rettenthetetlen kápója volt? – kérdezte az előbbi durvasággal Mojse, csakhogy most nem bánta meg. Az öccsét is valami ilyesfajta állat ölhette meg.
– Ha elmondom, hogy miről van szó, meglátja érdekelni fogja! – kiáltotta bőszülten Dabrowsky.
Kras Mojse rabbinak ekkor eszébe jutott egy következtetés, de hamar elvetette, mert mindaz amire gondolt szinte lehetetlen volt.
– Ígérem meghallgatom, csak siessen.
– Feloldoz? Ígérje meg, hogy megteszi!
– Lehet… nem tudhatom…
– Meg kell ígérnie, különben nem beszélek!
– Jó, rendben van.
– Akkoriban sok gonoszságot elkövettek a lágerben a kapok élet halál urai voltak, mindent megengedtek maguknak, sőt meg is engedhettek, ezzel csak jobban megerősítették a posztjukat így hát ütötték-verték a társaikat, illetve nem is társak voltak azok már hanem… de mindegy, lényeg az, hogy gonoszkodtak, loptak, kínoztak és néha öltek is… nem kegyelmeztek.
– Miért mondja el ezeket? Ezt mindenki tudja! Netán maga is…?
– Úgy van, ahogy mondja, a szentségit! – ordította feszélyezettség nélkül a kápó.
Mojse elszörnyülködve meredt rá. Dabrowsky azonnal kihasználta pillanatnyi fölényét.
– Na mit van úgy oda? Csak nem…?
– Kérem folytassa! – hadarta zavartan, türelmetlenül Kras Mojse.
– Amikor elhurcoltak jóravaló emberként tartottak számon, és valóban szerettem az embereket. De a hatalom, ami annyi mindenkit már ez idáig a történelem során, megbabonázott, és elkábított. Ezen még maga sem akadhat fenn!
– Nem tettem.
– A hatalom kábulatában felőrlődött bennem a jó, a lelkiismeretem kezdett alulmaradni, elveszni, az érzések meggyengültek, elvesztettem a hitemet – ejtette ki vigyázatlanul de hamar észbe kapott – persze csak rövid időre, illetve szinte el sem vesztettem… csak…
– Csak?
– Jelentéktelen ideig tartott, és közben csak az járt a fejemben, csak azon töprengtem, hogyan vészelhetném át azt a poklot és fertőt ami körülvett… hogyan ehetnék annyit, hogy ne pusztuljak éhen… nehéz volt ezt megszerezni a táborban…és csak lopással akkor is… én megpróbáltam, elhiheti… a németektől… De onnan, mint maga is tudja nem lehetett… így…
– Térjen a lényegre, ha megkérhetem – mondta Mojse.
Dabrowskynak azonnal feltűnt, hogy remegnek az emelvényre támaszkodó ujjai. Ezen felbátorodva, merészen a jövetele céljáról kezdett beszélni.
– Egy napon a büntetőszázadba kerültem át. Strafkompanie, így hívták… egyszóval… egyszóval… az öccse is ott volt… mint bizonyára értesült róla.
– Az öcsémet említette? – hűlt el Kras.
– Mondja csak, értesült efféle dolgokról? Mi? – érdeklődött kíváncsian Teofil.
– Az öcsém…
– Csont és bőr volt, nagyon legyengült szegényke… megsajnáltam, olyan jó ember volt… akárcsak maga… talán ezért is akartam segíteni rajta.
Kras Mojse hitetlenkedve nézett rá. Arca feszült, merengő volt.
– Nem tudott dolgozni, jártányi ereje sem maradt. A kíséretünkben lévő SS. katona már régóta haza akart menni és ebben az öccse pont kapóra jött. Fogta és elküldte vízért… Ha én meg nem akadályozom három nap szabadságot kap a maga öccsének a meggyilkolásáért… Elképzelheti micsoda nagy felelősséget vettem a nyakamba a fivére végett… nemhiába, szerettem én őt… hát megtettem!
– Nem értem – mondta Mojse különösen halkan.
– Ha engedem, hogy az öccse a kúthoz menjen a SS. azonnal lelőtte volna, amint átlépi a határvonalat. Szökési kísérlet a testvére részéről, menekülés közben agyonlőtt fogolyért szabadság a katonának.
– És maga mentette meg? – kérdezte a rabbi. Dabrowsky hálát látott a szemében.
– Bizony! Ugyanis amikor a fivére mit sem sejtve elindult, én ráordítottam: Állj!
A német persze értetlenül bámult rám. Megmagyaráztam neki, hogy a fogoly még munkaképes. Még rá is ijesztettem – hazudta Teofil Dabrowsky.
– „Ja’’ – kérdezte az SS. mire én bólintottam. Visszahívtam az öccsét és finoman verni kezdtem…
– Verni?
– Csak így bírhattam munkára… Ne féljen vigyáztam reá. Megtanultam én már ezt: a német azt látta, hogy agyba főbe verem, közben épphogy csak kapott valamicskét.
– Az öcsém mégis meghalt. Állítólag a revírben … mondja igaz ez?
– Na ezt meg ki mondta magának? – támadta le fellengzősen Dabrowski.
– Obojski azt mesélte, hogy a revírben vagyis a tábori kórházban és szívrohamban halt meg.
– Ugyan már! Mit tud az az Obojski! Még véletlenül sem a revírben halt meg! És nem is herzschlagban! Ezt én mondom magának! Micsoda barom Obojski! – kiabált gőgös önhittséggel, lenézően Dabrowsky. – A totenbuchban, vagyis a halotti bizonyítványban természetesen így van. Saját kezűleg állítottam ki a totenmeldungot- hazudta.
– És abba mit írt? – kérdezte felháborodva pimaszságán Kras.
– Természetesen herzschlagot.
– Azaz szívrohamot! Akkor mibe halt bele?
Dabrowsky elhallgatott és a földet bámulta. Néha felpillantott a rabbira. Ha tekintetük találkozott Teofilt elfehéredett, rémület és düh fogta el. Mojse egyre ingerültebb, feszültebb lett. Mind a ketten azt várták, hogy a másik szólaljon meg.
A csend nyomasztóvá vált. Ezt az állapotot csak fokozta a zsinagóga rideg ósdi fala, amiről helyenként már lemállott a vakolat. Teofil Dabrowsky segítségkérően nézett körül, abban reménykedve, hogy valakit meglát. A zsinagógában azonban kettejükön kívül egy árva lélek sem volt.
– Mennem kell – hebegte elfúló hangon.
– Nem felel? Akkor miért jött tulajdonképpen?
– Szomorú dolog ez, maga fel sem tudja mérni, nemhogy megérteni!
– Hagyjon magamra tisztelt kápó!
– Azt azért mégsem lehet! Nem azért tettem meg olyan hosszú utat, hogy maga ne hallgasson végig. Mégis, hogy képzeli!
– Félek, hogy nem értem magát, de igazából talán nem is akarom.
– Nem érdekli az öccse?
– Maga semmit sem tud róla. Gondolom pénzt akar…
– Hogy lehet ennyire aljas?! Még hogy pénzt! Abból van elég!
– Persze, elfelejtettem maga kápó volt…
– Ez aztán több a soknál!
– Itt fejezzük be! Kérem távozzon! Menjen szépen haza, így lesz a legjobb.
– Tudja mit? Amúgy távozóban elmondom, hogy az öccse már nem jött velünk vissza a táborba!
– Hogy érti ezt?
– Élve nem – nyögte Dabrowsky.
A rabbi egy pillanat alatt megzavarodott, értetlenül meredt rá, összeráncolt homlokkal, tekintetében a gyűlölet lángjaival. Dabrowsky észrevette ezt a változást, és tudta, hogy nemsokára itt a vég.
– Teofil! Ugye nem azt akarja mondani…, hogy…, hogy – érdeklődött félénken Kras.
– De igen – vágta rá meglehetősen furcsa hangon a kápó. Lábait könnyedén keresztbe vetette, ugyanúgy ahogy annak idején az auschwitzi koncentrációs táborban már annyiszor megtette ha büdös zsidókkal beszélt. Elővette az arany cigarettatartót, kivett belőle egy szál cigarettát, a szájába vágta és csak akkor tért észhez amikor nem találva gyufát körülnézett. Ekkor azonban már késő volt.
– Elnézést – dadogta miközben lenézett a kezében szorongatott tárcára. Kras Mojse követte tekintetét. Abban a pillanatban, hogy felismerte, minden megvilágosodott előtte.
– Rabbi! Mi lelte magát?! Hé Mojse rebe, mi történt magával?
Kras Mojse szótlanul, különös nyugalommal figyelte ellenfelét. Tekintete ugyan villámokat szórt, de a hidegvérét nem vesztette el. Erősen megragadta a gyertyatartót, amit néhány másodperccel ezelőtt közelebb húzott… Egy pillanatra felnézett a megtébolyult áldozatára, aki kővé meredve állt előtte, akár egy szobor és nem tudott a menekülésre gondolni. Vagy nem is akart. A gyilkolás gondolata futott át Kras rabbi fején. Mojse a kegyetlen, halálra szomjazó pillanatban, a váratlanul rátörő beidegződés hatása alatt úgy tette vissza a gyertyatartót, mintha fel sem vette volna. Dabrowskynak habzott a szája, egész testét kiverte a verejték, eltorzult arcát forró könnyek borították.
– Elégtételt akarok! Oldozzon fel! – türelmetlenkedett hisztérikusan.
Kras Mojse áthatóan tanulmányozta a tobzódó férfit. Jó ideig hallgattak így.
– Megbocsátok magának.
– Miért? – robbant ki a magánkívüli emberből a fájdalmas üvöltés.
– Mert maga mégiscsak ember maradt, Dabrowsky!

Mi történt ezután? Soha nem tudjuk meg! Kras Mojse rabbinak még azon a héten nyoma veszett. Teofil Dabrowsky auschwitzi oberkápó húsz éve halott.
 

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.