Category Archives: Sikerkönyvek

A GYALÁZATOSAK SZENTÉLYE

„…Az öregasszony egy nagyon szegényesen berendezett, kopott vakolatú előszobába vezetett bennünket. A szoba felől hátborzongató hörgések hallatszottak. Olyannyira megszállt a félelem, hogy földbe gyökerezett a lábam, és képtelen voltam megmozdulni. A lakásban különös szag terjengett, rögtön tudtam, hogy a halál szaga az…”


„…Szinte beestem a förtelmes szagú, lehúzott redőnyű, félhomályos szobába. Bár irtóztam még a gondolatától is, akaratlanul is azonnal arrafelé fordultam, ahol a haldokló feküdt. Egy törülközőt tettek a feje alá, egy vörös rózsákkal díszített fehér törülközőt…”

 


„…Amint elnéztem a lefelé tartó koporsót, melyben egykori szeminarista fogolytársam a világ számára itt hagyott maradványa nyugodott, szánakozva emlékeztem az egykori Erasmusra, aki elhivatott papi tanonc létére szerelmi csalódása áldozata lett…”


„…Felálltam és magára hagytam az öreg apácát, hogy utolsó élettelen óráit nyugalomban tölthesse el ebben a gyarló világban, amíg le nem ereszkedik az anyaföldbe. Valahol a távolban egy harang éjfélt ütött. Az imádkozók közé mentem, s jókedvemben odafeküdtem közéjük. A kő hideg volt ugyan, de egy darabig nem emeltem fel a fejemet. Valaki mellettem hangosan zokogni kezdett, mire odahajoltam hozzá és megcsókoltam az arcát. Egy könnycsepp volt a jutalmam, ami játékosan futott le a nyakamon. Az áhítattal átitatott levegőben lassan elbóbiskoltam, rövid álmomra mint valami köd ereszkedett le a tömjén…”


„…Az apácák mindegyike egy gyertyát tartva kezében körbe-körbe járta a feszületet. A gyertyák ingadozó, misztikus fényében megpillantottam a bűnbeesés által a hatodik parancsolatot megszegni kívánó apácám kislányosan bájos arcát, ami minél mélyebben és minél gyorsabban merültünk el egymás lüktető testében, annál jobban kivirágzott, fellángolt és kivirult; olyan volt, mint valami tündérarc, harmatos rózsaszirmokkal, amint a kéj szenvedélytől duzzadó tengerének árjában egyre vadabbul alámerül…
Amikorra csaknem ájultan visszahanyatlott rám, és lángoló arcával, elernyedve hozzám bújt, addigra az apácák is befejezték a céltalan bolyongást odakint. Olyannak tűnt, hogy körmenetükkel időnként elhaladva előttünk felajánlásokkal halmozták el Jézus Krisztust, melyeket tudattalanul talán éppen az olyanokért tettek, mint mi.”


„…Dideregve, összekuporodva feküdtem a hideg földön. A tehetetlenség érzete elviselhetetlennek tűnt. Nem értettem, hogy mi történik velem, azt meg főleg nem, hogy miért. Kábult voltam, így nem voltam képes rá, hogy tiszta fejjel gondolkodjak, s keressek megoldást erre a rettenetes helyzetre. Azokban az átkozott órákban szerettem volna Eszterre gondolni, de még ez sem sikerült.
Elhagyatottan feküdtem a szeminárium egyik eldugott pincéjében, távol a világtól, elszigetelten, magányosan, s akkor életemben először gondoltam, mint lehetséges menekülésre, a halálra…”


„…Miközben felfelé bandukoltam e két szent életű reverendás alakkal, szörnyű látomás gyötört: a néhai Jézus voltam, akit. Poncius Pilátus elé két legionárius kísért, hogy meghallja tőle a halálos ítéletét, amelyet a Kis Szinhedrion hozott Jesua Ha-Nocri vádlott ügyében…”

HALOTT KIS SZERELMESEM

Malota László már az első – az önéletrajzi ihletésű A gyalázatosak szentélye című – regényével berobbant a köztudatba, meghódítván a magyar irodalomszerető közönséget és huzamosabb ideig vezetve a szépirodalmi sikerlistákat.

Lebilincselő, fordulatos. magával ragadó, az inkább sejtető, s éppen ezért jobban megrázó írásstilusával, egyéni, helyenként cinikus humorával, szellemes, néhol hányavetinek tűnő modorával méltán vált az idei esztendő egyik legolvasottabb magyar írójává.

A Halott kis szerelmesem, egy olyan különleges elbeszéléskötet, amiben az író sokrétűsége is megmutatkozik. Olyan írások gyűjteménye, amikben Malota László legbensőbb vallomásai is benne rejlenek, az első szerelemről, a későbbi csalódásokról, hányattatott életekről, a végső kétségbeesésig fokozódó érzésekről, és az öngyilkosságról.Az író féltő gondossággal ír mindazokról a tragédiákról, amiket magának is át kellett élni, és amitől éppen ezen írások által igyekszik kissé távolabb kerülni, s ha lehet nyomasztó hatásuktól megszabadulni. www.libri.hu

„Megint szorongással telve ébredtem. Még egészen korán volt, csaknem hajnal. Szép nap ígérkezett, olyan, amilyenrol még néhány hete én is álmodtam… Mert milyen csodálatos is úgy felébredni, hogy a napsugár forróságával cirógatja az arcunkat, s melengeti meztelen bőrünket. Ilyenkor nyáron mindig nyitva hagytuk az erkély hatalmas üvegajtaját, és a harmatos reggel illata belopózhatott a hálószobánkba. De az is előfordult, ha nagyon meleg éjszaka volt, hogy odafenn a tetőteraszon aludtunk el a kényelmes matracokon. Nita szerette ezeket az éjszakákat és én is. Valahogyan az éj halovány fényében formás, kecses teste még igézőbb volt, mint egyébként. Megvallom őszintén, néha akadtak pillanatok, amikor kételkedtem létezésében, vagyis inkább abban, hogy testének körvonalai, gyönyörű arcának bája, szenvedélyes ajkai csupán a forróság keltette látomás, ami hamarosan szertefoszlik.”

Egyedül a hídon

„Mazara del Vallóban azon a baljós éjszakán senki sem járt az utcákon; az emberek a lehúzott redonyök mögötti homályba burkolóztak és semmirol sem akartak tudni… Mazara del Vallóban a hajnali fél kettokor feltámadó szél harmatcseppszeru esot hozott magával a Földközi-tenger irányából. Bizonytalan nyugalom terpeszkedett szét a házak falainak sötét árnyai között. A férfi, aki a halottasház félhomályában a ravatallal szemközti sarokban ült, semmit sem érzékelt mindebbol.”

Halottvirrasztás

„Azon az éjszakán két egymástól független embernek dolt el a sorsa – az egyik magas rangú személyiség volt, a napokban megüresedett püspöki szék várományosa, vikárius; a másik a város cipészetének az alkalmazottja. Azon az éjszakán különösen hideg, erős szél fújt, úgyhogy a váratlan látogató a fejére szorította ellenzős sapkáját, de amikor egy nagyobb szélroham hatására megtántorodott, s elvesztette egyensúlyát, a sapka leröpült a fejéről, bármennyire is vigyázott.”

Az ártatlan gyilkos

„A nyugalmat keresvén háborgó életem viharaiban gyakran sétálgattam szülővárosunk temetojében, megannyi elmúlt élet hamvai között, ismeretlen halottak sírjain a kifakult feliratokat, a korhadó fejfákat, a lekopott neveket bámulván, a sírhantok alatt nyugvókat igyekezvén felidézni azokból a régi idokbol, amikor még nem éltem, az évtizedekkel ezelott elfeledett eltemetetteket, elképzelni őket, az életkörülményeiket, s megérteni, hogy miféle misztikus homályban vesztek el örökre. Az elhunytak neve alatti, a születési idotol csupán néhány évvel eltéro évszámokat látván mindig döbbenettel, együttérzo, összeszoruló szívvel gondoltam e kis halottak rövidke életének részeseire, anélkül, hogy sejtettem volna: a temeto egyik eldugott, úttalan völgyében, hatalmas ezüstfenyő árnyékában az egyik gyereksíron megpillantom majd a te kislánykori fényképedet…”

Halott kis szerelmesem

SZENTSÉGTELENEK

“Nem félek az üldöztetéstől, a kiátkozástól, és szembenézek az engem fenyegetőkkel! 
Nem a bosszú vezérel most sem, de az igazságnak ki kell derülnie!
Nem célom, hogy bárkit is a hitében megbántsak. Vallom, hogy szükségünk van hitre, hogy ember módjára élhessünk ezekben a zavaros időkben.
Első könyvem, A gyalázatosak szentélye a papi szemináriumban megélt tapasztalataim alapján született. Az elmúlt két évben alaptalan vádak, rágalmak, fenyegetések zúdultak rám miatta. Válaszom rájuk ez a könyv. 
Ha az ember harcol valami ellen, ne álljon meg feltett kézzel félúton! 
Ebben a riportkötetben istenfélő, hívő embereket szólaltatok meg. Ők mondják el saját szavaikkal, miért rendült meg hitük a katolikus papokban. Ők mesélnek a hazugságokról, az álszentségről, a papi szeretőkről, az egyházi visszaélésekről, a reverendás besúgókról. 
Azokról, akik gyóntatnak, noha bűneiket megbánva feloldozásért kellene fohászkodniuk, könyörögve kérve Isten és ember bocsánatát.” (Malota László)

„Nem érzett magában elég erőt az önmegtartóztató élethez, inkább kilépett. Sándor Bertalan tagja volt a kapucinus rendnek, majd pappá szentelték, ám, miközben vallásos hite töretlen, elege lett a mindennapi élet sunyiskodásaiból, sandaságaiból, álszenteskedéseiből. Nyíltan bevallotta homoszexualitását, bár egy pillanatig sem akar polgárt pukkasztani, egyszerűen vállalja másságát. És azt szeretné, hogy se a homoszexualitását, se a kereszténységét ne kelljen valakinek titkolnia ahhoz, hogy jól érezhesse magát a saját bőrében. Ő már jól érzi magát. Mint a beszélgetések során elmondta, túlzottnak tartja a katolikus egyház kinyilatkoztatásait a szexualitás kérdésében, s neki már az sem tetszik, amikor joghatóságukat úgy kívánják értelmezni a főpapok, hogy kéretlenül mások takarója alá kíváncsiskodnak. Saját esetében pedig érezte annak a feszültségét, hogy a melegsége nagyon erősen jelentkezik, és félmegoldást még gondolati szinten sem fogadott el. Nem kívánt tovább hazudozni, színészkedni, s a rá bízottak iránti felelősség is azt sugallta neki, hogy csak áttetsző élettel lehet hiteles vezetőjük. Most úgy érzi, legnagyobb ajándéka önkéntes száműzetésének, hogy sokkal nagyobb szabadságot élvez, és inkább tudja az emberek javát kötöttségek, hivatali előírások nélkül szolgálni. Alapítója és igen aktív tagja az Öt Kenyér Keresztény Közösségnek, s állítja: nem törvényszerű a homoszexuális szerveződések és az egyház szemben állása.”

Sándor Bertalan gyónása

„Már gyerekként közelről látta a papok életét, és amit látott, az egyáltalán nem tetszett neki. Azt tapasztalta, hogy az egyház összefonódik a mindenkori hatalommal, s amit lát, az nagyon messze van a názáreti Jézustól. Lépten-nyomon anyagiasságba, kicsinyességbe és bűnbe ütközött, ezért elfordult a hivatalos, az Állami Egyházügyi Hivatal gyámkodásával és kontrollja alatt működő egyháztól, s Bulányi páter Bokor közösségének lett a tagja. Még most is botrányosnak érzi és nevezi a papok helyzetét, hogy nem fizetnek adót, nem kell nekik keményen megdolgozniuk a mindennapi betevő falatért, és ez, Ádámosi Margit szerint, úgy elpuhítja őket, és úgy elhitetleníti, hogy nem lehet újra evangelizálni a világot ezzel a garnitúrával. Hasonlóan botrány a számára, hogy Magyarországon üresen állnak plébániák, és Budapesten harmincezer hajléktalan él, s az egyház mégsem ajánlja fel az üres épületeit hajléktalanszállónak. Azt gondolja, hogy a papok nem Isten és nem ember szolgái, uralkodni akarnak a lelkeken, és zsarolni akarják őket. Ahelyett, hogy közvetítenének az Úr és hívei között, közéjük állnak. Így aztán gyónásra – amely ráadásul besúgás forrása is lehet – nincs is szükség, mindenkinek önmagának kell gyónnia, a számonkérés úgyis másutt történik. Ugyanakkor keményen kimondja: ha kereszténység lenne, akkor a világon nem lenne háború, nem lenne gyilkosság, Azt gondolom, hogy valami egészen másról szól akár a keresztény egyházak bármelyike, de akármelyik vallás. A kereszténység életforma, és nem csupán vallás.”

Ádámosi Margit gyónása

„Két évet töltött az egri szemináriumban, ám hitbéli kételyei másfelé vezették. Pedig vonzotta a papi pálya, tetszett neki, hogy a pap, diplomás lévén, gazdag szellemi és lelki életet élhet. Ám egyszer csak úgy érezte, nincs olyan eros hite, hogy ezt a hivatást vállalja egy életen keresztül. És ahhoz sem érzett magában elég erot és hitet, hogy a cölibátusi fogadalmat le tudja tenni a szenteléskor, mert úgy tartotta, azt egy életre szólóan kell vállalni. És Papp Ferenc sok minden másról is sajátosan gondolkodott és gondolkodik. Voltak hitbeli kételyeim – mondta –, hogy talán Jézus nem volt isten, hanem egy próféta, akivel ilyen értelemben nem lehet kapcsolatot teremteni. Ily módon a Szentháromságról is másként gondolkozom. Azt viszont látom, hogy az eltitkolt bűnök újabb bűnökhöz vezethetik el az embert. Ám Papp nem ítélkezik, sőt, inkább megértő, s bár tudja, hogy a papok sem bűn nélküliek, mégis úgy véli, többségük híven teljesíti vállalt hivatását: tanúságtévő életet él, és nem erkölcscsősznek szegődik csupán.”

Papp Ferenc gyónása

„Ha nem találkozom a Bokorban olyan hiteles civil személyekkel és olyan hiteles papokkal, akik ezt a jézusi eszményt képviselik, hanem megmaradok abban az ismeretségi körömben, amelyben azért továbbra is forgolódom, akkor biztos, hogy ateistává lettem volna…ť – gyónja Bulkai Tamás, aki annak ellenére sem lett hitetlen, hogy gyakorta csalódott a hit hivatásos, felkent embereiben. Tapasztalt ármányt, intrikát, anyagiasságot, gőgöt, féltékenységet, besúgást, álszentséget, farizeizmust – minden emberi rosszat, na meg persze emberi jót is. A vallásos győri család gyermeke a bencéseknél tanult, s megismerhette a szocializmus igazi arcát, s támaszt a hitben keresett, ám az egyházban csalódnia kellett. Tudta, és persze tudomásul is vette, mint a létező világ egyik fintorát, hogy a rendőrség, az állambiztonsági szervek és persze az Állami Egyházügyi Hivatal keményen ellenőrzik az egyházakat. És azt is tudta, hogy a püspöki aulában ül egy úgynevezett bajszos püspök is, aki a pecsétőr is egyúttal, s az ÁEH beépített embere – de ezt már azóta sem tudja megemészteni. És látja a katolikus egyház hibáit, válságát, úgy tartja, a papok valami konzervdobozt őriznek, ahelyett, hogy az aktuális életben benne élnének. Már a szeminárium katolicizmus misztikuma és az ottani kiszolgálószemélyzet állandó hajbókolása megzavarja őket, s mire eljutnak odáig, hogy vállalják a szentelés követelményeit, el is hiszik magukról, hogy kiválasztottak. Hogy ok Krisztus helyi helytartói és egyedüli képviselői, nélkülük az emberek nem tudnak üdvözülni. Ennek megfelelően olyan felsőbbrendűségi tudat alakul ki bennük, ami kifejezetten alkalmatlanná teszi őket arra, hogy papként paritásos emberi kapcsolatokat tudjanak kialakítani. Szinte ezzel szemben áll a Bokor, a Bulányi-féle társaság, amely megerősítette Bulkai Tamást is vallásos alapállásában. Ott az az alapkritérium, hogy hozzál össze egy közösséget – magyarázta Bulkai –, s ha összehoztad, akkor annak a közösségnek te vagy a vezetője.”

Bulkai Tamás gyónása

SZÉGYENÉRZET

„Erőszakkal megfosztottak fekete szent öltözékemtől, még hallottam, de már nem értettem Isten sugallatát.

Kitaszítottságom a félhomályos éjszaka fertőjébe, kurvák, stricik és bűnözők közé sodort, ahol üldözötté váltam.

Az éjszakai bárban kidobóként dolgozva nemcsak menedéket találtam, hanem megismerhettem a nőt, aki – mialatt veszélybe sodorta és megváltoztatta az életemet – szenvedélyével beteljesítette végzetemet.

Különös módon valamikori kispapként egy prostituált oldalán találtam meg a nyugalmamat, s megmentésén fáradozva rá kellett döbbennem, hogy valójában ő az, aki megmentett engem.

Hiába, ahol elhatalmasodik a bűn, ott túlárad a kegyelem…” (Malota László)

A Szégyenérzet című regény főhőse nem is sejti, amikor meghívó nélkül bejut a budapesti estélyre, hogy milyen veszélyeket rejt annak a lánynak a megismerése, aki ráveszi a váratlan római utazásra.

Miközben mi is végigjárhatjuk egy romantikus szerelem stációit, sodródva az eseményekkel, megismerkedünk az olasz éjszakai élet különös alakjaival.

Többek között kiderül, hogy nem minden bűn hordozza magában önmaga büntetését, ugyanakkor azt is megtudjuk, hogy a kemény fiúk sem minden helyzetben igazán kemények, és a „rossz” lányok szíve sem romlottabb másokénál.

Az izgalmas, ám mégis elgondolkodtatásra késztető mű olvastatja magát, s amint a végén letesszük, sajnáljuk, hogy véget értek római kalandjaink.

„Verőfényes júliusi vasárnap délutánján haltak meg. Rómában. Alig néhány perccel azután, hogy kéz a kézben kiléptek a magas bérház boltíves kapuján. Hosszú órák óta vártam ezt a pillanatot, mialatt abban reménykedtem, hogy nem fogom megérni. A sarki étterem teraszának szélső asztalánál ültem, ahonnan szemmel tarthattam a ház bejáratát. A várakozás ideje alatt ebédet rendeltem, amit, bár éhes voltam, az idegességem miatt képtelen voltam megenni. Aztán hirtelen eleredt az eső, mire a pincérek kinyitották a napernyőket. A zivatar azonban amilyen hamar kitört, olyan hamar el is vonult, úgyhogy összecsukták a napernyőket, amelyek széleiről az asztal közepére csepegett a víz.

Ekkor, kezében kockás konyharuhával, fiatal lány szaladt ki az étteremből, és törölgetni kezdte a vizes székeket, asztalokat. Meglehetősen esetlenül, és nem is volt valami szép, de elégedettnek látszott. A nyári gyakorlatát töltő tanulónak néztem, aki alig várja, hogy leteljen a munkaideje, és este találkozhasson az udvarlójával, aki már jóval zárás előtt megérkezik, türelmetlenül várva rá valamelyik közeli padon, hogy moziba vigye.

A lány, megérezvén, hogy nézem, megállt a törölgetésben, és kezében az átnedvesedett kendővel az egyik asztalra támaszkodott, és egyenesen a szemembe nézve, elmosolyodott.

– Mi a neved? – kérdeztem.

– Emilia.

– Hány éves vagy?

– Tizenhét leszek – felelte bátortalanul, majd váratlanul elpirult és zavartan besietett.

Néhány pillanattal később szorongással telve meredtem a szemközti ház boltíves bejáratára, ahol feltűnt az a nő, akit vártam… De nem volt egyedül!

Az emberek, akik mellett elhaladtak, alaposan végigmérték őket, hiszen nem voltak hozzászokva az efféle, kissé riasztó látványhoz. Egy férfi és egy no megrökönyödve fordult utánuk, és földbe gyökerezett lábbal bámulta, amint áthaladtak az úttesten, ahol váratlanul, a semmiből, előkerült egy fekete, sötétített üvegű autó, amely nagy sebességgel, szinte fékezés nélkül elütötte őket…

A csattanásra a teraszon ülök felugrottak, bentről pedig jó páran kiszaladtak, és ahogy ilyenkor szokás, kíváncsian kérdezgetni kezdték, mi történt. De képtelen voltam megszólalni. Aztán, úgy fél perc múlva, mint egy őrült, rohanni kezdtem én is.

Mikorra odaértem, a közelből már felsírtak a mentők szirénái. Elnéztem a földön fekvő testeket, és egyszerre olyan gyengeség tört rám, hogy egy közeli padhoz kellett vonszolnom magam. Lerogytam, arcomat a kezembe rejtve, összegörnyedve zokogni kezdtem. Valaki odajött hozzám, és egy pohár vizet adott. Anélkül, hogy felnéztem volna rá, megittam.

– Köszönöm – hebegtem erőtlenül.

– Ismerted őket, ugye? – kérdezte egy fiatal női hang. A lány volt, az étteremből.

– Szerettem – suttogtam alig hallhatóan. Emilia leült mellém, majd a gyerekekre jellemző együttérzéssel megölelt. Végtelenül elkeseredett voltam, és nagyon meg akartam szabadulni a tehertől, úgyhogy kérés nélkül beszélni kezdtem, elmesélve neki mindent… mindent. Ott, a padon, a Villa Borghese parkjában…”

NŐK AZ ÉLETEMBŐL

A Nők az életemből című könyv egy különleges önvallomás, olyan dolgokról, amikről eddig még senki sem mert ilyen nyíltan, és ennyire közvetlen hangnemben írni. A regény főhősének története által felelevenedik az ifjúságunk, az első próbálkozásaink, a későbbi kudarcok és örömök. A könyv magával ragadó és szívszorítóan megható, akár tizenévesek vagyunk, akár idősebbek.

Egyúttal olyan titkok leleplezésére is sor kerül benne, amelyek több tízezer embert érdekelhetnek és érinthetnek: azokat, akik fent vannak egy bizonyos társkeresőn az interneten.

 

 „Tudod az a furcsa, hogy itt nőkről akarok neked írni, akikhez valamikor közöm volt, de igazából azért róluk mesélek, hogy ne kelljen arról az egyről írnom. Jasminról. Tudod, azért van ilyen furcsa keresztneve, mert az apja arab volt. Bár én őt nem nevezném apának, mert ha tudnád hogy mi történt, szerintem te sem.”

 „Mostanában sajnos folyton esik. Kinézel az ablakon, és úgy érzed, hogy ez a te világod, a borús, esős világ, és mindig így érzed az elmegyógyintézetből kitekintve, még akkor is, ha odakint süt a nap. De egyszer vége lesz, és akkor ezek a szemét orvosok nem zaklathatnak többé. Talán Jasmint is újra láthatom. Amikor még a tizenötösben voltam, ott is ezt mondogatta az egyik srác. Hogy vége lesz. Senki nem vette komolyan. Aztán egyik reggel arra ébredtünk, hogy halott. Kitörte a mosdó ablakát és azzal vágta fel az ereit.”

 „Meséltem már neked az első csalódásomról? Még az általános iskolában történt, ötödikben. De azóta sem tudtam kiheverni, s álmatlan éjszakáimon gyakran szenvedek miatta. Szerelmes voltam az egyik osztálytársamba, Krisztinek hívták. Mindenem o volt. Ha reggel felkeltem, már alig vártam, hogy indulhassak az iskolába és láthassam. Olyan széplány volt! Csak Jasmin volt nála szebb.

 „Még ma is látom magam előtt őt, ugyanúgy, ahogyan először megpillantottam, tizenöt éves korában, ott a zeneiskola parkjában, amint virágos ruhájában egy padon ülve, elmélyülten nézegette a Beethoven-kottát, amit olyannyira szeretett; a kottát, amire alig egy évvel később, felvágott ereiből ráfröccsent sötétvörös vére. Emlékszem kis híján magam is elájultam, amikor hazaérve megláttam Jasmint, de nem is a vér látványától, hanem mert olyan erős félelem tört rám, hogy elveszíthetem őt, és mert a lelkiismeret-furdalás kíméletlen vadsággal tépázta a lelkemet azon az éjjelen. A megdöbbenéstől olyan tehetetlenül álltam felette, és olyannyira elgyengültem, hogy amint lehajoltam hozzá, és meg akartam emelni a zongora billentyűire esett arcát, úgy megszédültem, hogy majdnem rázuhantam Jasminra, aki eszméletlenül és kiszolgáltatott kiterítettségben feküdt, mialatt lehanyatló kezéből a vér egyenletes koppanással hullott a padlóra, akár valami kíméletlenül kattogó óra, amely bizonyos helyzetekben monoton zajával idegtépővé tud válni. Amint Jasminra néztem, eszeveszett gyorsasággal lepergett előttem az első találkozásunk, ami a zeneiskola kertjében esett meg, ahová mindketten jártunk.”

 „Jut eszembe, meséltem már neked, hogy miként veszítettem el a szüzességemet? Még nem, ugye? Majdnem tizennyolc voltam akkor, nem tudom, valahogyan nem volt addig szerencsém a nőkkel. És akkor sem volt olyan egyszerű, biztos tudod, miről beszélek most. Akkoriban már kezdtem megijedni, hogy szűz maradok. Az borzalmas lett volna. Persze lehet hogy te ezt tudod, hogy milyen, mert még szűz vagy. Nem baj, ne törődj vele. Nem olyan nagy ügy, csak akkor hiszed annak, amikor még előtte vagy a dolognak. Féltem tőle, szerintem mindenki kicsit fél tőle. A fiúk a kudarc miatt, a lányok meg a fájdalom miatt. Sokat beszéltek a többiek arról, hogy hogyan is kell, és hogy sokkal jobb ha olyannal vagy, aki már nem szűz. Mert az tud tanítani. De hidd el, ezen nincs mit tanulni, ez ösztönös dolog. Ösztönösen megy vagy nem. Hát nekem nem ment. Van itt egy beteg, olyan negyvenöt körüli. Az folyton erről beszél. Mindenkinek mondja, hogy ne tegye. Tudod, az ő esetében érthető, mert hétévesen megerőszakolta a nevelőapja.”

 „Azt hiszem akkor már kicsit jobban csókoltam, magabiztosabban, és csókolózás közben simogatni kezdtem, először a hátát, aztán a fenekét, amit jól lehetett érezni, hiszen vékony szabadidőnadrág volt csak rajta. Kemény, feszes, kerek feneke volt, olyan, amilyen általában tizenöt éves lányoknak szokott lenni normális esetben. Aztán egyre bátrabb voltam, és fél pillanatra oldalról, csak úgy futólag megérintettem a mellét. Istenem, milyen jó érzés volt, az egész testemen átfutott valami különleges borzongás, amit azóta sem éreztem. Azt az első érintést már többet nem érezhetem. Kivéve Jasminnál.”

 „Tudod egyszer megismerkedtem egy lánnyal, akit nagyon kívántam, s akiről nem feltételeztem, hogy még nem volt senkivel sem. Már mindketten meztelenek voltunk, felajzottak, vágytól duzzadók, amikor nagyon halkan annyit mondott, hogy szeretne súgni valamit. Odahajoltam hozzá

– Még kislány vagyok – suttogta a fülembe. Anélkül, hogy elemeltem volna a fejemet az ajkától, tágra nyílt szemmel magam elé néztem, az üres falra.

– Ugye nem baj? – kérdezte, és eltolta a fejemet, annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.

– Dehogy baj – mondtam neki, és megcsókoltam a homlokát.

– Akkor gyere, csak kérlek, nagyon óvatosan csináljuk, kicsit félek tőle – suttogta ártatlan arccal.

– Nem lehet. Virág, nem lehet – hebegtem.

– Miért? – kérdezte felülve.

– Mert én nem érdemellek meg téged, nem érdemlem meg, hogy odaadd nekem a legdrágább kincsedet. Nem szabad – mondtam felállva, öltözködve, mire sírni kezdett.

Néztem őt, és nem tudtam, miként magyarázhatnám meg ennek az ártatlan tüneményes kislánynak, hogy nem akartam többet tőle, mint megkapni, hogy nem akarom élete végéig rossz emlékké tenni az első szeretkezését, hogy szeretném megóvni romlott magamtól. Mikor végeztem az öltözködéssel, megsimogattam még mindig könnyes arcát. Szomorú, kétségbeesett tekintettel nézett rám, és láttam, hogy nem érti az egészet.

– Egyszer majd megérted talán – mondtam nagyon halkan, és letöröltem a könnyeit az ujjammal, majd kimentem a szobából.

Néhány évvel később véletlenül összefutottunk az utcán, és lementünk a Duna-partra sétálni. Jó volt újra látni, és azzal a tudattal ölelni át, hogy akkoriban helyesen döntöttem. Örülni tudtam neki, hogy nem kaptam meg valakit, én, akinek minden nő kellett. Illetve minden jó no. Örültem, amíg meg nem tudtam, hogy milyen fájdalmak közepette fosztotta meg ártatlanságától az egyik tanára, aki később megerőszakolta őt.”

A VÉR ÍZE

 „Végtelenül izgalmas könyv. Elborzaszt, megdöbbent, sokkol. Hátborzongató története fordulatos, meglepő és félelmetes. A naturalisztikus, s helyeként rémisztően, gyomorforgatóan részletes leírások által belepillanthatunk a sorozatgyilkos elméjébe, lelkébe, gondolataiba, láthatjuk eszét vesztve erőszakolni, alázni, kínozni, csonkítani és ölni. Bár ez a világ az épeszű emberektől nagyon messze áll, mégsem hunyhatunk szemet felette, mert az áldozatok gyakran a hiszékenységük, naivságuk, jóindulatuk miatt váltak a szörnyetegek áldozataivá. Betekintést nyerve jobban védekezhetünk ellenük, sorozatgyilkosok ellen, akik közöttünk élnek, és kíméletlenül gyilkolnak ma is…”

Leslie L. Lawrence

AMIRŐL HALLGATNOM KELLENE

 „A folyosó kihalt, sehol egy lélek. Aztán különös zaj üti meg a fülemet, mintha valami állat nyüszítését hallanám a távolból. Bizonyára valami macska vagy patkány, mert ebben a kollégiumban az sem kizárt. A hátsó helyiségek valamelyikéből jön a hang, ami kezd egészen másra hasonlítani. Megállok az egyik csukott ajtó mögött, ahonnan már jól hallatszik a nyüszítés, félelmetes hang ez, borzalmasabb, szívbemarkolóbb, mint egy éles sikoly, ami beletép az éjszakába, mert az pillanatnyi félelem, rettegés hangja, ez pedig szűnni nem akaró folyamatos szenvedésé. Visszafojtott lélegzettel, óvatos mozdulattal, nagyon lassan lenyomom a kilincset… Van valami, ami megriaszt attól, hogy közelebb menjek hozzá, mintha leprás lenne, mintha az érintése, de még a közele is fertőző lenne…”

 

 „Képtelen voltam másfelé nézni, elvesztem benne, a szépségében, arcának vonásaiban, az ajkának ívében. Ahogyan az üde napfényben megcsillant a haja, és árnyékok szaladtak át az arcán. Elképesztő volt, hidd el, szerettem volna akkor megsemmisülni valami varázslatban, hogy örökké ezt az arcot lássam. Azt hiszem már akkor megőrültem érte, abban a pillanatokból összeálló percben, és nem szabadulhattam.”

 „Azon az éjjelen, pontosabban délelőttön annak ellenére, hogy kimerült voltam, semmit sem tudtam aludni. Forgolódtam csak, és szorongások közepette gondoltam arra, hogy mit tettem. Szeretném neked leírni azt a helyzetet, de nem könnyű. Ha már voltál ilyen helyzetben akkor tudod, hogy miről beszélek. Tudatosul benned, hogy csináltál valamit, amit nem lehet visszacsinálni, és senki nem tud változtatni rajta. Senki. Van egy titkod, amit Őrizned kell, amiről nem beszélhetsz senkinek, ami nyomasztani fog, és ami miatt másképpen látod a világot, másképpen nézel az emberekre, és amikor nevetnek körülötted, és felhőtlen az öröm, neked eszedbe jut, hogy bár ne tetted volna meg, és akkor te is így tudnál nevetni.”

ÁRTATLAN ANGYALOK

„Kilenc évesen éltem át mindazt a szörnyűséget, amitől a szülők leginkább óvják a gyermeküket. Annak a napnak az emléke életem végéig kísérteni fog. A lelkemben ejtett mély seb soha nem fog teljesen begyógyulni. Mivel tudom mit kellett azon a délutánon átélnem, még inkább akarok segíteni, többek között ezzel a könyvvel, hogy más gyermekekkel ne eshessen meg mindez a tragédia.”

Vári András

 „A kiskorúak, az internet terjedésének következtében sokkal inkább kiszolgáltatottá váltak a beteges fantáziájú, perverz alakoknak, akik a látszólagos anonimitást kihasználva férkőznek a közelükbe. A legtöbb szülőnek fogalma sincsen, hogy milyen nagy veszély leselkedik internetező gyermekére, aki szégyenében, vagy félelmében nem mer beszélni a zaklatásokról, amik akár naponta érhetik. Pedig némi odafigyeléssel, többek között a könyvben lévő borzalmas esetek elkövetési módját megismerve, szinte teljesen megvédhetnék gyermekeiket,elkerülve ezzel, hogy az interneten rájuk leselkedő pedofil egyének a naivságukat kihasználva tönkretegyék az egész életüket.”

Malota László

 

A REMÉNY ÉJSZAKÁI

„Malota Lászlót, a legtehetségesebb kortárs magyar írónak tartom. Eredeti, választékos, szépirodalmi írásai magukkal ragadnak, felkavarnak, ugyanakkor meg is nyugtatnak. Az eddig megjelent kilenc könyve közül számomra A remény éjszakái a legmegindítóbb.”

Bagi Iván

 

 

„Az Egyedül a hídon ajánlását egész szívemből köszönöm. Az elbeszélés kitűnően választott téma körül forog. Nagy érdeklődéssel és élvezettel olvastam. Kitűnő a főhős jellemzése. A novelláért sokszor gratulálok…”

Faludy György

ELMÚLT NAPOK BOLDOGSÁGA

A gyermekkor illatának varázsában, legféltettebb titkaink, megannyi tovatűnt álmunk újraélésére késztet a hosszú ideig külföldön élő, szülővárosába, Várpalotára hazatérő elismert író bensőséges vallomása.

Malota László félelmetes hűséggel eleveníti fel az olyannyira szeretett, tragikus körülmények között elveszített családtagokat, különös életüket, s láttatja a halottak árnyait, amelyek szüntelenül, az újraéledő múlt tanúiként kísértenek az emlékezetében.

A visszatérésre annak a korábban szerelemben, kényszerítő körülmények miatt elhagyott fiatal nőnek a haldoklása készteti, aki még egyszer találkozni szeretne az íróval, mert megrázó és megható titkát akarja rábízni.

Nemcsak az eltemetetteket idéző csodálatos helyek, a gyermekéveket megőrző kertek, a napsütötte játszóterek emléke gyötri a szerzőt, hanem az újraéledő érzések is, melyektől Rómában való élete során már sikerült megszabadulnia.

Az ország egyik legsikeresebb írójának tizedik könyve megdöbbentően őszinte önvallomás, a múlt feltámasztásának kísérlete, amelynek élménye egyszerre meghitten örömteli és elviselhetetlenül szomorú… ráadásul hihetetlenül veszélyes…