Tóth Szilvikének, aki nem lehetett tizenkét éves

 A nyugalmat keresvén háborgó életem viharaiban gyakran sétálgattam szülővárosunk temetőjében, megannyi elmúlt élet hamvai között, ismeretlen halottak sírjain a kifakult feliratokat, a korhadó fejfákat, a lekopott neveket bámulván, a sírhantok alatt nyugvókat igyekezvén felidézni azokból a régi időkből, amikor még nem éltem, az évtizedekkel ezelőtt elfeledett eltemetetteket, elképzelni őket, az életkörülményeiket, s megérteni, hogy miféle misztikus homályban vesztek el örökre. Az elhunytak neve alatti, csupán néhány évvel eltérő évszámokat látván mindig döbbenettel, együtt érző, összeszoruló szívvel gondoltam e kis halottak rövidke életének részeseire, anélkül, hogy sejtettem volna: a temető egyik eldugott, úttalan völgyében, hatalmas ezüstfenyő árnyékában az egyik gyereksíron megpillantom majd a te kislánykori fényképedet…
Hogyan felejthetném el, s bizonyára te is jól emlékeznél rá, hogy gyermeki félénkségünkben milyen odaadó, tiszta szívvel szerettük egymást, s mily őszintén örültünk, ha a nagyszüleid, s a mi házunk közötti játszótéren találkozhattunk… Mennyi, de egy egész életre mily kevés felejthetetlen, mostanra kínzóan fájdalmassá váló emlék az, melyet örökké megőriz az emlékezet: a becsukott szemmel, félrefordított arccal egymás fülébe suttogott vallomásokat… Nem, ne félj Szilvike… hallgatok, mert hát hogyan is írhatnék a mi kis titkainkról… Terveidet, álmaidat már nem tudhatja meg senki… ó, mennyire remegtem a boldogságtól, amikor beszéltél, egyre csak meséltél nekem a jövőről, amit álmok és megvalósíthatatlan elképzelések közepette közösen alkottunk meg, aminek kivételezett kiváltságosává magasztosítottál engem, miközben rövid, gyönyörű pillanatokra rám emelvén égszínkék szemeidet rám mosolyogtál, azzal a gyermeki ártatlansággal és angyali bájjal, amelyek néhány hónappal később megmerevedtek a jéghideg, érzéketlenül kemény márványon amit a temető huszonegy éve, csendes értetlenségben magába rejt.

Mennyi megmérhetetlen, hitványul elmúló esztendő suhant kérlelhetetlenül a feltartóztathatatlanságban tova s általa ezernyi fájdalom tépázta, s megannyi öröm dagasztotta szívek millióit s oldódott fel a lelkek mélyén az évek során, miközben halálod előtt számodra még elképzelhetetlennek tűnő változások forgatták fel egykori iskolatársaid lelkét és alakították formálódó fiatal testét, s éltek meg vissza nem térő, csodálatos pillanatokat melyekbe a későbbiekben visszatekintvén – szorongván véve tudomást elmúlásukról – annyiszor beleborzongunk mindannyian és éreztek át gyönyörű, az idők távlatából egyre inkább felmagasztosuló, ismeretlen érzéseket, vágyakat, amiket ádáz, érzéketlen féktelenséggel, jogtalanul megfosztottan, tizenegy éves gyermekként egyszerre raboltak el tőled… Felfoghatatlanul megmagyarázhatatlan, hogy semminek sem lehettél részese és miközben én átélve mindezeket felnőttem, te örökre tizenegy éves maradtál, ugyanaz a vidám, az úttestre velem együtt kavicsokat dobáló kislány, akivel ismeretlen embereknek – különböző, általunk kitalált keresztneveken szólítván – köszöngettünk, akivel a többi gyereknek azt füllentettük, hogy fiatal házasok vagyunk… Kis tizenéves feleség voltál, amikor egyszer csak nem jöttél többé játszani… akit kisfiúi önérzetességgel, s mindennel szembeszállva, összepréselődött szívvel hiába kerestem… Akit a felnőttek előtt esetleg kitudódó szerelmi érzéseim miatti félelmemben csak felnőttként találhattam meg, hogy a viszontlátás rám zúdíthassa az időközben elmúló hetek és hónapok alatt felgyülemlő határtalan kínokat, amit a sors egy kegyetlen pillanatában, életem valamikori hányódtatásai között feltárt: az én kis szégyenlősen elforduló szerelmesem eltűnésének rejtélyét…
Ha élhetnél, csak akkor mosolyoghatnánk – talán két külön család tagjaiként – azokon a gyerekes dolgokon, amiket közösen átéltünk akkoriban: biztosan emlékeznél arra, hogyan estem hanyatt a korlát tetejéről amikor egy lábra akartam állni… De miért is akarok most emlékezni ezekre a gyötrelmessé váló eseményekre nélküled, aki megfosztatottan a felnövekvéstől nem gondolhatsz vissza a gyermekéveidre… s csak én élhettem meg azt, ami megvalósíthatatlannak tűnt gyermekként, a mindennapi együttlétet, a tragédia következtében immáron keserű szomorúsággá váló egykori reményeket, melyekből csendes, megfoghatatlan és átváltoztathatatlan, még vánszorogva sem haladó órák lettek, egy hideg betontömb mellett, melynek léte örök szótlanságra kárhoztatott téged…
Néhány évvel ezelőtt az is megadatott nekem, amiről a kora este hazatérni köteles gyerekként szobám magányában terveket szőve álmodoztam, s hittem, minden karácsony előtti éjjeleken: Veled lehettem szenteste, s az ezüstfenyő komor karácsonyfa gyanánt terebélyesedett fölénk a behavazott sírhantok közelében, az ismeretlen messzeségben feloldódva elvesző néhai emberek léttelen társaságában, akik szótlanul, érzéketlenül és vakon figyelték amint megajándékozlak kicsinyke csomagommal téged, s hosszú évekig így vállalva a tudattalanság állapotában való életet, megőriztem a titkot, miképpen felnőttként egy tizenegy éves kislány után szomorkodom…
De váratlanul, egy komor augusztusi, kora délutánon a korábban hol erősödő, hol gyengülő elhatározás után hirtelen, egy furcsa esemény folytán rádöbbentem, hogy véget kell vetnem ennek az áldatlan állapotnak, melyben igyekeztem meggyőzni magamat, hogy nem mérhetők és érdektelenek hiányodhoz képest halálod körülményei s mindaz, ami utána történt.
Te talán nem is hinnéd kis szerelmesem, hogy mily sokan emlékeztek terád, akit a katolikus templom előtti gyalogátkelőn egy vigyázatlanul vezetett autó elütött… s arra, hogy orvosi felelőtlenség miatt kellett huszonegy évvel ezelőtt meghalnod… Kiderült, hogy neked az a festőművész a nagybátyád, akit a szüleim révén nagyon régóta ismerek, s akinek önzetlen készségessége folytán sikerült rálelnem az utánad maradottakra…
Képzeld, Szilvike, nem bírtam tovább, és hosszú vívódás után elszánva magamat felkerestem az édesanyádat, mert legyőzhetetlen vággyal, felmérni képtelenül a megrázkódtatást, feltépvén ezernyi gyengén összeforrott mély sebet, érezvén az igazságtalanságot, s halálod értelmetlenségét, tudni akartam mindent, mindent…
Amikor megpillantottam őt, amint zuhogó esőben és a kert virágait tépázó viharos szélben elém jött, akkor értettem csak meg igazán, hogy milyen egy édesanyának elveszíteni szülöttét, akit remegő gondossággal miután hónapokig a szíve alatt viselt, a világra hozott, s óvta, féltette mindentől… Láttam egy anyát, akit a huszonegy éves kegyetlen fájdalom elsorvasztott, lesoványított és felemésztett…
Számomra azon a kegyetlen délutánon haltál meg… akkor éreztem át, felnőttként egy gyermek halálának minden leírhatatlan borzalmát és mindazt a döbbenetet, amit közeli és távolabbi hozzátartozóid május 21-én, csütörtökön este fél hatkor… Most már tudok az alföldi papucsról, amit hetekkel azelőtt néztél ki magadnak a cipőboltban, ami után annyira vágyakoztál, s amit aztán mégsem viseltél soha… El tudom képzelni, milyen boldog türelmetlenségben vitted fel a nagypapádhoz a rád bízott csomagot, s mily igyekezettel szaladtál hazafelé, a városi piac mögötti lakásotokba, hogy felpróbálhasd… de csak a templomig jutottál… Még öt óra sem volt…
Aztán egy orvosi műszerekkel hiányosan felszerelt, korszerűtlen kórházba vittek, a betegséggel s önmagukkal küszködő felnőttek közé egy rideg, nyugtalanságot árasztó kórterembe fektettek, miközben homlokodon egyre nagyobb lett a véraláfutásos duzzanat, amit a végsőkig elkeseredetten – rettegve a lehetetlennek tűnő váratlansággal rátörő, mindaddig elképzelhetetlennek hittől – félelemtől remegvén édesanyád riadt gyengédséggel simogatott, szelíd nyugtatása közepette… Édesanyád, aki kétségbeesettségében az orvosok vigasztalásából merített erőt, akik szerint – mivel nem volt különösebb bajod – csupán megfigyelés miatt kellett bennmaradnod…
Kilenc órakor aztán váratlanul, együttérzéstől mentes vadsággal megcsörrent a telefon, s ő megtudta, hogy téged, a védtelen, tizenéves kislányt a nem számolt következmények kialakulása, s állapotodnak rosszabbodása végett rohammentővel a megyei kórházba vittek, ahol később gégemetszésnek vetettek alá… s miután az éjszakát öntudatlanságban töltötted, péntek reggel megoperáltak… De az sem segíthetett rajtad… s mivel a baleset napján későn vették észre, hogy a sebed befelé vérzik, május 25-én hajnali kettőkor már nem éltél…
Ami rövidke, oktalanul befejezetlen életed után maradt, azt tegnap megnézhettem… Képzeld csak el, egy egész szekrény a tiéd, s annak polcán ott vannak a te kis féltve őrzött, a néhai kislány számára olyannyira fontos értékeid, a francia babád, a gyertyatartód, a faragott kancsó, amit egy osztálykirándulásról hoztál ajándékba… Az ékszeres dobozod őrzi mindazt, amit az utolsó utad előtt levettek rólad, az órádat, a nyakláncodat, a fülbevalóidat, és egy kis bőrkarkötőt, ami a baleseted következtében elszakadt, de így is látszik, hogy szép darab lehetett, s megértem, amiért annyira szeretted…
Megvan az emlékkönyved is, amibe egyik osztálytársad azt írta, hogy „jó feleség légy”… Láttam a fém gyufatartót, a hamutálat, amit politechnika órán készítettél, s amire csak egy T betűt, és egy félkész S-t véshettél… Az összegyűjtött fényképeidet, amin barátnőd társaságában a spárgát gyakoroltad, az iskolai előadáson készültet, s azt a fényképet, amit először láttam rólad… A leveleidet… Nem, ne hidd, hogy elolvastam őket! Nem. Azokat neked írták, más kisfiúk… Úgyhogy érintetlenül visszatettem mindegyiket…
Az azóta állandósult nyugtalanság tehetetlenségében, egy átvirrasztott éjszaka után tegnap hajnalban kisétáltam a sírodhoz, s ott, az elmúlás kertjében, a gyász megannyi bánatában, váratlanul ugyanazzal a boldog szorongással tudtam gondolni rád, ahogyan valamikor nagyon régen, a találkozást remélő kisfiúként, az immáron a végtelen, beláthatatlan messzeségének feloldhatatlan ködében elvesző angyali lélekre, aki az idők végezetéig s talán annál is tovább szeret…

Kedves olvasóm, köszönöm, hogy megtiszteltél és elolvastad ezt az elbeszélésemet. Remélem érdekesnek és értékesnek találtad.
Ha szeretnéd a véleményedet megosztani velem vagy másokkal, itt a weboldalamon de a Facebook oldalamon is megteheted.

Barátsággal, Malota László